55.-56.- Epilógus

 

ÖTVENÖT

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

Csiklandozást éreztem.

A lábfejemben indult, és felfelé ment a lábaimban. Aztán átterjedt a karomra és a kezeimre. Melegség öntött el, ahogy visszatért az élet a testembe.

A szemhéjam mögötti sötétség kivilágosodott, ahogy kinyitottam őket.

Lassan.

A fény azonnal szúrt.

Úgy éreztem, mintha hónapok óta nem láttam volna.

Talán egy éve – az időtartam így tűnt pontosnak.

Ahogy a látásom egyre tisztább lett, egy arcot láttam magam előtt.

Először azt hittem, Dylan az.

Rá számítottam, hiszen csak két másodperce láttam.

Azt mondta, hogy szeret, aztán…

Hirtelen minden visszatért.

A beszélgetésünk.

A búcsú.

De most nem Dylan volt, akire néztem.

Hanem Smith.

Megszorítottam a bal kezemre fonódó ujjait, remélve, hogy elűzhetem az aggodalmat a tekintetéből. – Jól vagyok.

A torkom égett.

A hangom rekedt volt.

– Ezt mondta az orvos is. – Közelebb jött. Szinte éreztem a testmelegét, pedig csak a keze érintett. – Éjszakára itt tartanak. Amennyiben az életjeleid rendben lesznek, reggel kiengednek.

Beletelt egy percbe, mire felfogtam, mit mond.

– Az orvosok? – kérdeztem.

Elnéztem mellette, és láttam a szobát, a köpenyt, amit rajtam volt, a mellettem lévő gépeket és az infúziót a kezemben.

Kórházban voltam.

De miért?

Éreztem, hogy megy fel a vérnyomásom, ahogy elkezdtem pánikba esni.

Rose sétált oda az ágyhoz, ugyanolyan arckifejezéssel, mint amit Smithen láttam. Megfogta a jobb kezem. – Emlékszel? – kérdezte.

Az arcára néztem, próbáltam visszahozni az utolsó emlékeket.

Lezuhanyoztam és felöltöztem, hogy átmenjek Smith-hez.

Rose küldött egy üzenetet, hogy esni fog.

Kiléptem a bejárati ajtón, és megálltam a lépcsőn.

Azután semmit sem tudtam előhozni.

– Nem – ismertem be. – Nem emlékszem.

– Nem kell most beszélnünk róla – mondta Smith. – Csak most kaptunk vissza. Bizonyosodjunk meg róla, hogy jól érzed magad, azán, ha készen állsz, megbeszélünk minden, ami ma este történt.

Megijesztettem őket.

Ezt abból tudtam, ahogy rám néztek.

Igazság szerint voltak napok, amikor magamat is megijesztettem.

Minden átvonuló viharkor.

Minden dörrenéskor, ami betöltötte a fülemet.

– Hol voltam, amikor megtaláltatok? – kérdeztem.

Mert valakinek meg kellett találnia.

Így kerültem kórházba.

– Alix, most ne aggódj ezen – mondta Smith.

– De igen! – kiáltottam. – Tudnom kell.

– Dylan sírja előtt találtunk – felelte Rose.

Ahogy a szavak elérték a mellkasomat, összeszorultak a szívem körül.

– Eszméletlen voltál.

És akkor úgy éreztem, hogy megállt a szívem.

A hangjából tudom, hogy csúnya jelenet lehetett.

A szemében látszó félelem azt súgja, hogy nem csak megijesztettem.

– Először a házamhoz mentél? – kérdeztem.

Tudtam a választ.

Csak hallanom kellett.

Amikor Smith bólintott, hányni akartam.

Ki akartam mászni az ágyból, bemenni a fürdőszobába, és ki se jönni többet.

Sikoltani akartam, ezért a szám elé kaptam a kezem, hogy benn tartsam.

Az ujjaim nem állították meg a könnyeket.

Végigfolytak a kezem hátulján.

Minden elmosódott.

Amikor végül Rose-ra néztem, elhúztam a kezem, és beismertem: – Ezt eltitkoltam előled.

Minden szótag beleszúrt a mellkasomba.

Egyre nehezebben lélegeztem tőle.

A kezeibe fogta az enyémet. – Rájöttem, amikor bementem a házadba.

– Sajnálom, Rose. Sajnálom, hogy nem mondtam el.

– Tudom, bébi.

A tekintetem fokozatosan Smith-re vándorolt. Ugyanúgy fájt neki is elmondani. – Nem hagyhattam, hogy lásd az igazságot. – És mielőtt félbeszakíthattak volna, hozzátettem: – Tudom, hogy segítségre van szükségem. Nem tehetem ezt tovább. Ez uralja az életemet, és sokkal nagyobb, mint én.

Már egy ideje tudtam.

Csak nem álltam készen.

Az arcukra nézni, és a kórházban felébredni, megváltoztatta ezt.

Smith is megváltoztatta.

Tudtam, hogy nem lehetek az övé, ha nem engedem el Dylant.

– Ó, hála istennek – nyögött fel Rose megkönnyebbülten. – Fogalmad sincs, mennyire szerettem volna hallani ezt tőled.

Soha nem rejtette el az érzéseit.

Nem akartam, hogy most kezdje el.

– Akkor kellett volna segítséget kérnem, amikor először elveszítettem őt – mondtam neki.

– Semmi baj – válaszolta Rose. – Megértem, hogy miért tartott ilyen sokáig.

Nagyon halk hangon bevallottam: – Nem voltam kész szembenézni vele, de most már igen.

– Olyan büszke vagyok rád, hogy már fáj, és annyira nevetségesen szeretlek. – Felállt, lehajolt és megpuszilta a homlokom. Aztán Smith felé fordult. – Hozok magunknak egy kis kávét, és megnézem, tudok-e szerezni valami ruhát, hogy le tudjuk venni ezeket a vizes göncöket – mondta.

Smith megköszönte, aztán felém fordult.

Ekkor vettem észre, hogy csurom víz – a farmerja, a kabátja, még a haja vége is.

Volt egy olyan érzésem, hogy miattam.

Kint volt az esőben.

Látta a viharomat.

Szégyelltem magam, hogy látta a titkaimat.

És megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább hordoznom azokat a titkokat.

De most, aggódtam, hogy elhagy.

Hogy túl sérült vagyok ahhoz, hogy szeressen.

Ez a gondolat beleégett a szívembe.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondtam, miközben újra eleredtek a könnyeim.

Az arcom felé nyúlt, ujjai gyengéden letörölték az arcomról a nedvességet.

– Biztonságban vagy. Rendben leszel. Csak ez számít.

Belélegeztem, és a levegő megakadt a torkomban. Az orrom folyt. Az ajkam annyira remegett, hogy biztosra vettem, soha nem hagyja abba. – É-én nem tudtam elmondani, Smith. Nem tudtam e-elmondani senkinek.

– Nem kell igazolnod…

– Magyarázatot érdemelsz, és én most megadom. – Megcsavartam a nem létező eljegyzési gyűrűmet, és megpróbáltam megnyugtatni a légzésemet. És miközben Smith jóképű arcát bámultam, próbáltam kitalálni, hogyan magyarázzam el a leírhatatlant. – Amikor megtaláltam Dylant, nem tudtam segíteni rajta. A karjaimban halt meg, és én elvesztem és… – Nyeltem egyet, mert a nyálam annyira összesűrűsödött a számban a sírástól. – Az, hogy Dylant közel tartottam magamhoz, hogy megtartottam a cuccait a házamban, ettől egy kicsit normálisnak éreztem a dolgokat, mintha a robbantás soha nem történt volna meg, mintha minden a régi lenne. – A levegő égette a tüdőmet, ahogy beszívtam. – Nem éltem. Most már tudom. Valójában alig éltem túl. Aztán találkoztam veled, és kettészakadtam; egy részem még mindig a múltban volt, a másik pedig veled a jelenben.

A kezébe fogta az arcomat. – Tudtam, amikor végre láttam a viharodat, hogy egyszer egészen megkaplak. Még ha örökké tartott volna is, megvártam volna.

– Olyan jó vagy hozzám.

Utoljára akkor mondtam ezt, amikor el akart vinni a Tahoe-tóhoz.

Komolyan gondoltam.

És most még inkább.

Az ágy végébe pillantottam, a takaróba burkolt lábujjaimra. Nagyon fájtak, és nem tudtam, miért. De emlékeztettek a kérdésre, amit Smith tett fel egyszer. A kérdésre, amit most fel kellett neki tennem, mert őszintén nem tudtam a választ. – Akarsz futni?

Az ajkához húzta az ujjaimat, és megcsókolta őket.

Néhány pillanattal ezelőtt Dylan is ugyanezt tette.

Tudtam, hogy ennek a gondolatnak össze kellene szorítania a szívemet.

De nem tette.

– Nem akarok futni – mondta. – Hacsak nem feléd, mert akkor a válaszom igen.

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖTVENHAT

 

SMITH

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

Alix városi házának nappalijában álltam, és körülnéztem az üres szobában. Nem volt benne bútor, és a falakon sem volt semmi. Miután az ingatlan zálogba került, Alix az összes bútort több különböző bostoni, józan életmóddal foglalkozó otthonnak adományozta. Az egyik ilyen hely az volt, ahol Joe most lakott, miután befejezte a rehabilitációt.

A zárás holnapra volt tervezve, és Alix még egyszer utoljára be akart nézni.

El akart búcsúzni.

Rose és én itt találkoztunk vele.

Rose hozott pezsgőt és három poharat, ami a konyhában várt ránk.

Nemrég tudtam meg mindent a pillanatokról.

Ez is egy volt.

És mi megünnepeljük.

Ahogy Alix lesétált a lépcsőn, mosoly ült az arcán.

Más, mint a vigyor, amit a múltban láttam rajta.

Nyers volt.

Ez volt az a tekintet, amit az ember akkor vetett, amikor elérte a másik oldalt, és mosolyogva tekinthetett vissza arra, amit leküzdött.

Nem mindenki küzdött.

Nem mindenki tudta, milyen jó érzés lehet ez.

Alix tudta.

Elkezdte a csatát az egyik legnagyobb háborúban.

És kibaszottul küzdött.

Ahogy Boston is.

Mert az a lány bostonian erős volt.

Terapeutához járt, aki már négy hónapja kezelte a PTSD-jét.

Az orvosa segítségével, az első nagy döntése az volt, hogy eladta a házát, amit Dylannel osztott meg. Az ő nevén volt, így azt csinált vele, amit akart. Két napon belül megadták érte a kért árat.

Gyorsan talált egy bérleményt, néhány utcányira innen. Egy egyszobás lakás volt, negyedakkora, mint a ház.

Tökéletes volt neki.

Egy nap majd velem fog élni, de még nem jött el az ideje.

Még meg kellett erősödnie.

Még meg kellett tanulnia, ki ő valójában.

És én nem lehettem volna szerelmesebb abba a személybe, akivé vált.

– Szia! – mondta, ahogy csatlakozott hozzám a nappaliban, és összefűzte az ujjait az enyémmel.

– Jól vagy?

Bólintott. – Fáj újra itt lenni, de jól vagyok. – Felpillantott a mennyezetre, és körbenézett a szobában. – Örülök, hogy továbblépek.

– Ne tudom, ti hogy vagytok vele, ribancok, de nekem szükségem van egy koktélra – nyafogott Rose a háttérben.

Alixszel felnevettünk, és követtük Rose-t a konyhába, ahol már megtöltötte a három poharat pezsgővel, és mindegyikünknek adott egyet.

– A pillanatokra – mondta Rose a levegőbe emelve a poharát.

– A pillanatokra – ismételte Alix.

Figyeltem, ahogy koccintott Rose-zal.

Hallgattam a gondtalan hangot, ami kijött a száján.

Éreztem a pezsgő ízét az ajkán, amikor kinyúltam érte, és megcsókoltam.

Ő az arcomra tette a kezét, és mosoly terült szét az ajkán.

Nem mondta.

Nem volt rá szükség.

Láttam a szemében.

És az enyém is ezt mondta neki.

 

 

 

 

 

 

 

 

EPILÓGUS

 

ALIX

 

EGY ÉVVEL KÉSŐBB

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

Azt hittem, a búcsú örökre szól.

Azt hittem, ha egyszer kimondtam a szavakat, nincs visszaút.

De Dylan megtanította nekem, hogy ez nem igaz.

Mert, annak ellenére, amit a kórházban mondott nekem, még mindig az életem része volt.

A különbség az, hogy most már csak emlék volt.

És olyan sok volt belőle.

A halála után búcsút intettem Bar Harbornak. Többé nem éreztem, hogy oda tartoznék. Nem tudtam rávenni magam, hogy belépjek a házunkba.

Szóval meghirdettem.

Szerencsére nem sikerült eladni, és úgy döntöttem, megtartom.

Hosszú időbe telt, mire el tudtam menni Maine-be. Mire a kezembe tudtam venni a kulcsokat. Mire be tudtam lépni az ajtón.

Mire azt éreztem, hogy újra tudnám szeretni ezt a helyet.

De elértem oda.

És bár ezt a házat Dylannel osztottam meg, ő soha nem ezt szerette volna.

Ezért éreztem a magaménak.

Több utazás után északra, végre összeszedtem a bátorságomat, és megmásztam a Cadillac-hegyet.

Ehhez némi fizikai edzésre volt szükség. A testem már rég nem végzett ilyen kemény erőfeszítést.

De már kondiban voltam, mert beneveztem a Boston maratonra.

És beértem a célba.

A leghangosabban éljenző emberek a célvonalnál a 33-as tűzoltó- és 15-ös létráskocsi legénysége volt. A Boylston Street-i állomásról. Ahol a robbantás előtt dolgoztam.

És ahol most is dolgozom.

Kivettem néhány nap szabadságot, hogy feljöjjek Maine-be, és ez volt a harmadik reggelem itt. Kicsivel három után keltem, hogy megmásszam a hegyet.

Ahelyett, hogy a sziklán ültem volna, ahol Dylan megkérte a kezem, a csúcs másik felére mentem. A meredély szélén álltam, és lenéztem a mélybe. Aztán a vízre pillantottam, és beszívtam a Maine-i levegőt.

Hiányzott.

És hiányzott Dylan.

Mindig fog.

De a nyomorúság már nem uralkodik rajtam úgy, mint régen.

Csak eszembe jutott néha. Tudomásul vettem, és továbbléptem.

Mégis mindig, amikor itt voltam fenn, és néztem a napkeltét, mintha az ő arcát láttam volna a napban.

Ez mosolyt csalt az arcomra.

De nem csak ezért vigyorogtam.

Smith keze a derekamra fonódott, ajkát pedig a nyakamra nyomta.

Mindig olyan óvatos, mégis olyan szexi volt.

– Derűs nap lesz – suttogta a fülembe.

Olyan hálás voltam.

Talán egy nap majd szeretni fogom az esőt, de azt még mindig tanultam, hogyan kezeljem a viharokat.

 

 

 

 

VÉGE