MÁSODIK RÉSZ
Fordította: Jane
Emlékszem
az első ütem hangjára.
Az
egyszerű refrénre.
Arra,
ahogy a csípőm ringatózott.
Azt
mondták, hogy a zene végül meg fog szólalni.
Csak
azt nem mondták, hogy újra táncolni fogok.
HARMINCNÉGY
DYLAN
KÉT
ÉVVEL EZELŐTT
Fordította: Alice
Rose-t kértem meg, hogy jöjjön
el velem gyűrűt nézni.
Útmutatásra volt szükségem.
Alix soha nem hordott ékszert
azon a gyémánt fülbevalón kívül, amit két hónappal ezelőtt kapott tőlem az
egyéves évfordulónkra. Előtte sosem láttam semmit a fülében. A bal csuklóján
pedig mindig ott volt a digitális órája, a tépőzáras szíjjal – azt az
átkozott kis kütyüt imádta. Semmi közöm nem volt ahhoz a stílushoz, így azt sem
tudtam, milyen eljegyzési gyűrű illene hozzá igazán.
Kellett valaki, aki segít, aki
visszahúz, ha túlzásokba esnék. Valaki, aki nem engedi, hogy túl nagy követ
válasszak – olyat, amit Alix valószínűleg utálna.
Ehhez kapóra jött Rose.
Mivel már rengeteget üzleteltem
Haifával, Boston egyik legkiválóbb ékszerészével, már a hét elején írtam neki.
Ő visszakérdezett pár dolgot, majd időpontot egyeztettünk.
A találkozó délutánján
felvettem Rose-t, a sofőrünk pedig elvitt minket a boltba. Egy külön terembe
kísértek, ahol Haifa és az asszisztense már várt ránk.
Miután bemutatkoztunk, az
asztal felé intett, ahol hat gyűrűs fémkeret sorakozott.
– Ezekkel kezdjük – mondta.
– Így talán lesz egy képem arról, mit kedvelhet.
Felemeltem a legközelebbit,
megforgattam jobbra-balra. A kövek a pánt külső és belső oldalán is
végigfutottak. Gyönyörű volt – és már első pillantásra tudtam, hogy Alix
számára túl hivalkodó.
– Ezek a gyűrűk akár
hatkarátos követ is elbírnak középen – magyarázta az asszisztens. – De
ha nagyobbat szeretne, természetesen meg tudjuk oldani…
– Alixnek biztosan nincs
szüksége nagyobb gyémántra – szakította félbe Rose.
Éreztem, hogy felém fordul, így
rá néztem.
– Ezt a darabot gyűlölné – mondtam.
Az arcán látszott, mennyire
egyetért.
Visszatettem a gyűrűt a
tálcára, és Rose felé fordultam.
– Mi lenne, ha adnál egy
kis iránymutatást? Hogy tudják, merre induljunk.
Rose végignézett az asztalon.
– Minden, ami itt van,
giccses, hivalkodó, túldíszített. Alix egyszerű lány. Beleolvadni szeret a
világba, nem kitűnni.
– Valami hagyományosabbat?
– kérdezte óvatosan az asszisztens.
Rose összefonta a karját.
– Olyasvalakiről
beszélünk, aki inkább megy túrázni, mint a spa-ba, és inkább alszik sátorban,
mint egy ötcsillagos hotelben. Nem tudom ennél világosabban mondani: a hat
karát nem az ő világa. Ahogy a gyémántokban fürdőző gyűrű sem.
Haifa néhány szót váltott az
asszisztenssel héberül, majd a nő távozott.
– Van pár ötletem – mondta.
– Hoz pár más darabot, egy pillanat.
Csendben vártunk.
Nevetnem kellett volna azon,
mennyire találó volt Rose leírása. Alixszel több mint egy éve voltunk együtt,
és még mindig nem vettem rá, hogy akár egy kicsit is az én ízlésemre formálódjon.
De ez nem jelentett semmit. Az eltérő stílusok nem akadályozták meg, hogy
örökké az enyém legyen.
Semmit sem szerettem jobban
nála.
Sem az épített
vállalkozásaimat, sem a befektetéseimet, sem az eget, amelyben repültem.
Ő volt az a nő, akit feleségül
akartam.
Akit minden reggel megcsókolok
majd.
Akit minden este átölelek.
Ha ehhez az kellett, hogy a
bolt legkisebb gyűrűjét vegyem meg – akkor azt veszem meg.
Az asszisztens visszatért, egy
újabb tálcával. Három gyűrű volt rajta – mindegyik kővel.
– Ez – mondta Rose,
és már a középsőt emelte is a kezébe. Hosszú másodpercekig nézte, aztán felém
nyújtotta. – Nem kell tovább keresned. Ez az.
Két ujjam közé fogtam,
megforgattam. Hagyományos, klasszikus darab volt: kerek, szoliter gyémánt. De a
pánt… a pánt apró, vésett mintái, finom ívei, ahogy a fény táncolt rajtuk – ettől
lett gyönyörűbb, mint a többi.
– Mit gondol, Dylan? – kérdezte
Haifa.
Felnéztem.
– Gyönyörű. – Aztán
Rose-ra pillantottam. – Biztos, hogy ez az?
Mosolygott. Először, amióta
beléptünk ide.
– Teljesen biztos.
Miközben Haifa magyarázta a kő
méretét, csiszolását, tisztaságát – mindent, amit az elmúlt hetekben végigtanulmányoztam
—, én csak a gyűrűt néztem. Elképzeltem Alix ujján. Láttam a mosolyát.
– Ezt kérem – mondtam.
Előhúztam a bankkártyám és az asztalra tettem. – Terhelje rá a teljes
összeget.
Haifa bólintott.
– Már intézem is.
Amint eltűnt az asszisztenssel,
Rose-hoz fordultam.
– Köszönöm.
– Persze, hogy jöttem.
Bármit megtennék azért a lányért, tudod jól. – A hajával kezdett babrálni.
– Hogyan fogod megkérni?
Mivel nem válaszoltam azonnal,
újra kérdezett:
– Csak van terved?
Elnevettem magam.
Rose sokkal inkább hasonlított
rám, mint a legjobb barátjára.
– Elrepítem St. Barts-ra – kezdtem
komolyan. – Kibérlek egy tengerparti házat, a homokban kérem meg a kezét.
Séf főz nekünk, medence melletti masszázs, yacht, ha vízre akarunk menni…
teljes luxus.
– Csodásan hangzik.
– Vicceltem, Rose.
Ő is nevetni kezdett, az arcát
ugyanaz a szín futotta el, mint a nevét.
– És mi az igazi ötlet?
– Elviszem Maine-be.
Egyszerű lesz, spontán – pont, ahogy ő szereti.
– Tényleg így jobb neki – bólintott.
– Mikor akarod megkérdezni?
– Hamarosan. – Végighúztam
a tenyerem az asztalon, hűteni próbálva a bőröm. – Jövő ilyenkorra
szeretnék megházasodni.
– Tavaszi esküvő, hm?
Bólintottam.
– A város ilyenkor
tökéletes. Se túl meleg, se túl hideg. Esküvő után két hét nászút. Egyik fele
Dél-Afrika és Kilimandzsáró – imádni fogja. A másik fele Európa.
Rose elengedte a haját, az
ölébe ejtette a kezeit. Egy pillanatig a saját ujjait nézte, majd rám emelte a
tekintetét.
– Vigyázz rá, Dylan.
– Nem kell aggódnod.
– Én mindig aggódom. – Halk
volt, őszinte. – Ő a legjobb barátom.
HARMINCÖT
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Alice
Ahogy meghallottam az ajtó halk nyikorgását, a testem
teljesen megmerevedett.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban, az izmaim pedig úgy
lüktettek, mintha ma már kétszer is megmásztam volna a Cadillac-hegyet.
A testem Dylan érkezésére reagált, a lépteire, ahogy
közeledett, ahogy a padlódeszkák engedelmesen felnyögtek alatta.
Nem számítottam rá.
Főleg nem azután, hogy randin voltam Smith-szel.
De Dylan itt volt.
És én nem tudtam, mit kezdjek magammal; összegömbölyödve
maradtam, karjaimat a fejem fölé szorítottam, arcomat a térdembe temettem.
– Sajnálom – suttogtam, amikor már közvetlenül
mellettem állt. – Tartozom neked egy magyarázattal… csak épp fogalmam
sincs, hogyan mondjam.
Őszintének kellett lennem.
Hazudni már egyszerűen nem lehetett.
Most nem.
– Szereted őt? – kérdezte.
Minden lehetséges kérdés közül a legnehezebbet választotta.
Ahogy levegőt vettem, valami szúrós feszültség ékelődött a
torkom hátsó részébe, a nyelvem oldalának nyomódva.
Alig tudtam nyelni; annyira fájt.
Pontosan tudtam, mi okozza.
A bűntudat.
A szégyen.
Az undor.
És azért, mert ki kellett mondanom Dylannek:
– Azt hiszem… talán szeretni tudnám.
Egy folt jelent meg a farmeromon, ahová az orromból
kicsorduló nedvesség csöppent.
Nemsokára két újabb kör lesz közvetlenül fölötte – a szemeimből.
– Alix… – mondta halkan.
Most már igazából semmi érdemlegeset nem lehetett mondani.
Ő sosem kérné, hogy ne találkozzak Smith-szel. Sosem
mondaná, hogy rosszat teszek.
– Téged akartalak a jövőmnek… de valaki elvette tőlem
ezt a döntést – szólt végül.
A csend minden egyes másodperce mélyebbre hasított.
Istenem, ez a helyzet soha, egyetlen pillanatra sem lett
könnyebb.
Mindig visszaszúrt – mindig máshová, mindig váratlanul.
Nap mint nap.
Gyűlöltem.
Kurvára gyűlöltem ezt az egészet.
– Sajnálom – suttogtam ismét.
– Én is – felelte.
A torkom összeszorult, és egy elfojtott sírás tört fel
belőlem.
– Sz-szeret-lek– dadogtam.
Ez nem felismerés volt – mi ketten nagyon régóta
tudtuk, hol állunk.
Ez nem búcsú volt – ilyet képtelenek lettünk volna
mondani.
Ez inkább annak beismerése volt, hogy a kapcsolatunk soha
nem lehet már több annál, ami most volt.
És én ezt hittem is, egészen addig, amíg meg nem hallottam:
– Bár tudnám most azt, amit akkor nem tudtam.
A kezem reflexből a számra csapódott, nehogy sikoltássá
váljon a zokogás.
A könnyek olyan gyorsan törtek elő, mintha a szemem vért
sírt volna.
Nem akartam, hogy elmenjen.
Azonban semmit sem változtatott volna, ha kimondom.
És ha levettem volna a kezem a számról, a sírás kitört volna
– azt pedig nem akartam, hogy Dylan hallja.
Így hát csak ennyit mondtam:
– Dylan… ma este nem megyek fel az ágyba.
– Azt akarod, hogy maradjak?
Elszédültem.
Mindkettőjüket elárultam.
Dylan érezhette rajtam Smith illatát.
És biztos voltam benne, hogy Smith is sejtette: volt valaki
a múltamban, akit szerettem.
A torkom hátsó részének lüktetése egyre csak erősödött,
minél tovább kerültem a választ.
Nem is tudom, miért halogattam.
Mindketten tudtuk, mit akarok.
– Igen – mondtam végül. – Azt akarom, hogy
maradj.
Nem mozdultam ki az összekuporodott pozíciómból; így éreztem
meg, amikor mögém telepedett.
Hozzábújtam, és egy bizsergés futott át a vállaimon, végig a
hátamon.
Megnyugtatott.
Lehiggadtam tőle.
Lehunytam a szemem.
És épp mielőtt elaludtam volna, hallottam, ahogy halkan azt
mondja:
– Én is szeretlek, Alix.
HARMINCHAT
SMITH
NAPJAINKBAN
Fordította: Alice
Alixszel két nappal később az irodámnál találkoztunk. Egy
megbeszélésen voltam, amikor megérkezett, és amikor végeztem, az asztalom
mögötti fényképeket nézegette. Háttal állt nekem, pár másodpercig figyeltem őt.
A segge kibaszott hihetetlenül nézett ki abban a farmerben. A haja a meztelen
vállára omlott, a bőrre, amit reményeim szerint megcsókolhatok ma este.
Mielőtt megfordult és rajtakapott, hogy bámulom, becsuktam
az ajtót, és megszólaltam: – Szia, Alix!
Átnézett a válla felett és mosolygott, aztán az fotókra mutatott.
– Ezek a kedvenc helyeid?
Ez a lány.
Nem kaphatok eleget belőle.
Odasétáltam hozzá, a derekára tettem a kezem, és odahajolva
a szájára tapasztottam az enyémet. Ma este fahéj íze volt az ajkának, ahogy az
arcának is, amit szintén megcsókoltam. – Szeretem, hogy itt vagy.
– Remélem, nem baj. Az asszisztensed mondta, hogy
várhatok az irodádban.
– Ki fogom rúgni.
Játékosan a mellkasomra ütött.
A kezem végigfutott az oldalán, majd a hátán. Amikor elérte
a fenekét, megcsókoltam a füle mögött. – Igen, Alix. Azok a kedvenc
helyeim – mondtam, végre válaszolva a kérdésére. Elhúztam az arcom a
nyakától, és a keretekre néztem.
– Látom, a Tahoe-tó is felkerült a listára.
A felvétel a három sor közepén volt, a Heavenly-hegység
kilátóteraszáról készült.
– Nézd ezt a kilátást! Még szép!
– Alig várom, hogy láthassam. – Ahogy
lepillantottam rá, hozzátette: – Veled.
A válla köré fontam a karomat, a mellkasomhoz húztam, és
megcsókoltam a homlokát. – Mit szeretnél csinálni ma este?
Az megbeszéltük, hogy az irodámba jön, de azt nem, hogy mit
csinálunk utána.
– Nincs Sox-meccs ma este?
Megnéztem az időt. – Körülbelül húsz perc múlva
kezdődik.
– Menjünk egy bárba, és nézzük meg.
Ez a lány tökéletes.
Minden lehetséges módon.
– Csak lecserélem az öltönyömet, és mehetünk.
Bementem az irodám mögött lévő privát pihenőszobába, az
öltönyt egy zsákba raktam a tisztítóhoz, felkaptam egy farmert, egy gombos
inget, és a Conversemet. A telefonomat és a tárcámat a hátsó zsebembe
csúsztattam, és kinyitottam az ajtót.
Alix az asztalomnál ült.
– Jól nézel ki abban a székben.
Jobbra-balra fordult, aztán felállt. – Túl puccos
nekem. – Közelebb jött, és megállt közvetlenül előttem. – Tetszik,
hogy az egyetlen puccos dolog veled kapcsolatban az a titulusod.
Felnevettem. – Hogy érted?
– Kényelmesebben érzed magad farmerben, mint öltönyben.
A házad lehetne hihetetlen extravagáns, de ehelyett ízléses és szuper
kényelmes. Egy bárba akarsz menni velem, és zsíros hamburgert enni
chateaubriand helyett.
Valaki az életében pont az ellenkezője lehetett, különben
nem hasonlított volna hozzá.
Nem érdekelt, hogy ki volt az.
– Tudnod kell valamit, Alix. – A zsebembe tettem a
kezem, próbáltam visszatartani a vigyorgást. – A chateaubriand-t is
szeretem.
– Én is, de ez volt a legpuccosabb kaja, ami ebben a
pillanatban eszembe jutott.
Olyan valódi volt.
Ez is nagyon tetszett benne.
A hátára tettem a kezem, és az ajtóhoz vezettem.
– Őszintén szólva, valószínűleg hamburgert választanék bármi más helyett.
– Elmentünk a recepció mellett, és beléptünk a liftbe. – Vagy
tésztát.
– Folyékonyan beszélek tésztául.
– Szívesen meghallgatnám, hogyan hangzik a szádból.
A válaszomra elpirult, a lift ajtaja pedig kitárult.
Kiszálltunk, keresztülmentünk a lobbin, és végre kiléptünk az épületből. A
következő háztömbben lévő ír kocsmába vittem, ahol már többször jártam. A
bárpulthoz ültünk a tévével szemben, és mindketten sört és hamburgert
rendeltünk.
A csapos e-gy kosár mogyoró kíséretében odaadta a korsónkat.
– Tudnom kell valamit – mondtam, mikor kettesben
maradtunk. – Ez hihetetlenül fontos, Alix.
Felém fordult, és láttam, milyen feszült.
– Oké…
– Hoki vagy kosárlabda?
Megnyugodott, az arca is felderült, amikor válaszolt.
– Hoki, természetesen. Maine-ből származom, ez alap.
– Jó válasz.
Kortyolt egyet a söréből.
– Most én kérdezek. – Összehúzta a szemét, én
pedig figyeltem, ahogy a kérdésen gondolkodik. – A csokitorta a kedvenc
tortád?
Felkaptam egy mogyorót, feltörtem, és a számba dobtam.
– Nem, az eper.
– Tényleg? Nem tudom, miért szereti mindenki azt az
ízt.
– Igen. – Ettem még egy mogyorót, és leöblítettem
egy kis sörrel. – Szóval, ez azt jelenti, hogy ha több időt töltesz velem,
el kell fogadnod az eper ízt az életedben.
Felnevetett, és olyan gyönyörű volt – a hang, az
arckifejezés, ahogy a pír elmélyült az arcán.
– Mi lenne a második választásod? – kérdezte.
– Citrom.
– Ó, istenem, azt mindig megbánom, amikor veszek.
– Még jobban kacagott. – Nem tudom, hogy kibírom-e ezt a randit.
A teste egyre jobban ellazult.
A hangok, amiket kiadott, egyre könnyedebbek lettek.
Ezt az oldalát még nem láttam.
És mindent meg fogok tenni, hogy megtartsam.
A lábára tettem a kezem, és megszólaltam: – Ha kell
valaki, aki csokit eszik veled, rám számíthatsz. Csak azt kérem, hogy adj egy
esélyt az epernek.
Mielőtt válaszolhatott volna, érkezett a pultos, és
megkérdezte:
– Még egy kört?
Bólintottam.
– Kérek – válaszolta Alix.
Megittam a maradék sörömet, és felé fordultam.
– Szeretném tudni a nap fotók jelentését.
Végighúzta az ujját a poháron, a páralecsapódás végigfolyt
az ujján. Amikor végül felnézett rám, láttam az érzelmeket az arcán, bár
pokolian próbálta elrejteni őket.
– Egy pilóta egyszer azt mondta nekem, hogy mindig a
napsütéses napokban reménykedik. Azok a legkönnyebbek és legbiztonságosabbak,
és a legkevesebb gondot okozó repülések.
– Így vagy úgy, mindannyian abban reménykedünk.
– Ezért osztom meg a fotókat; mindenkinek szüksége van
egy kis reményre. – Újra elcsendesedett. – És néhány embernek kell emlékeztető,
hogy lesznek napsütéses napok, különösen nekem. – Az utolsó részt már csak
motyogta.
– Miért?
Ezelőtt sosem erőltettem.
De ezt tudnom kellett.
Keresztbe tette a lábát, ezzel egyidejűleg a hasára fonta a
karjait.
– Rettegek az esőtől.
Óvatosan megkérdeztem. – Konkrétan az esőtől? Vagy
attól, hogy vizes leszel?
Megrázta a fejét, és hosszú másodpercekig nem válaszolt.
– A vihar hangjától.
Alig hallottam a hangját, mégis olyan érzés volt, mintha
sikoltana.
Láttam a démonjait a tekintetében.
A félelme átcsapott rettegésbe.
Láttam.
Hallottam.
Néhány nappal ezelőtt volt az egyik legnagyobb vihar
mostanában. Egész nap és egész éjjel esett, az ég villámoktól és mennydörgéstől
zengett.
Van egy olyan érzésem, hogy ezért nem jött át akkor.
Ettől volt rosszul.
Nem ő volt az egyetlen.
Ezt tudnia kellett.
Ittam néhány kortyot az új sörből, hagytam, hogy a kesernyés
íz szétáradjon a nyelvemen, aztán lassan megszólaltam:
– Tudod, én mitől félek?
Minden éjjel ugyanaz az álom kísértett.
Mindegy volt, alig egy órát aludtam, vagy végre sikerült
nyolcat – a jelenet mindig visszajött.
Álmomban egy szobát láttam. Az utcai lámpa bevilágított az
ablakon, így elég fény volt odabent.
A ház előtt álltam, a tenyerem a hideg ablakkeretre simult.
A húgom a földön ült.
Nem volt ágy – csak egy párna, egy vékony takaró.
A szoba szinte tükörképe volt azoknak, ahol gyerekként
egymás mellett aludtunk.
Star ujjai közt egy tű csillogott, a karját gumiszalag
szorította.
És hiába ütöttem, vertem, könyörögtem az üvegnek, az nem
repedt meg.
A bejárati ajtót nem találtam.
A házba nem tudtam bejutni.
És nem tudtam megmenteni őt.
Tudtam, mit jelent ez az álom.
– Mondd el– mondtaAlix.
A hangja még mindig gyengéd volt.
– Attól félek, hogy a húgom egyszer
rossz döntést hoz… és olyan lesz, mint az anyánk. – A sör
nem volt elég erős ahhoz, hogy elnyomja ezeket a démonokat.Ezeket már magammal
vinném a sírba is.– Start a születése pillanatától
próbálom megvédeni. Mindent megtettem, mégsem volt elég– ingattam
a fejem. – Most olyan jól van… és olyan könnyen
elveszítheti.
A keze az enyémre siklott, meleg tenyere ránehezedett a
csuklómra.
– Mindkettőnknek megvan a maga
vihara.
Nem most jött rá. Csak most mondta ki először.
A táskájába nyúlt, elővette a telefonját, megérintett rajta
valamit, majd felém fordította a képernyőt. A Fenway bejárata volt a képen – a
nap fénye aranylón csillogott végig a feliraton.
– Nekem adsz egy napsütéses napot?
Bólintott.– Szükséged van rá.
Igaza volt.
És olyan istenien kedves volt tőle.
Közelebb hajoltam, a kezem a tarkójára simult, finoman magam
felé húztam az arcát.Amikor az orrunk összeért, behunytam a szemem, és mélyen
belélegeztem az illatát.
Fahéj.
Nem tudtam, mennyire hiányzott ez az illat…vagy mennyire
sóvárogtam utána az elmúlt két napban.
És mennyire nem kaptam belőle eleget.
Bezártam köztünk a távolságot, és az ajka az enyémre simult,
csak annyira nyílt szét, hogy a nyelvemet befogadja. A másik kezem az arcára
simult, és olyan közel tartottam magamhoz, amennyire csak tudtam.
Csak akkor engedtem el, amikor levegőre volt szükségem.
De még akkor is, még egy gyors csókot leheltem az ajkaira.
– Két közepesen átsütött sajtburger
svájci sajttal és sült krumplival– mondta a pultos, aki
közben letette elénk a két kosarat. –Valami mást hozhatok?
– Tortát– suttogta
Alix.
A fickóra néztem.–Van valami desszert?
– Tudok szerezni egy kis fagyit.
– Jó lesz– feleltem.
A kajánk ott gőzölgött előttünk, de én inkább Alix arcát
figyeltem, nem tudtam másfelé nézni.
De előbb tudnom kellett valamit.
– Hazamész ma este… vagy hozzám
jössz?
Nem válaszolt azonnal.
Csak nézett rám, miközben az érzelmek visszatértek a
szemébe.
Aztán valami oldódni kezdett benne.A keze a galléromhoz
emelkedett, az ujjaival közelebb húzott magához.
Mosolyogtam, amikor az ajka a fülemhez ért.
És amint meghallottam a szót – Hozzád– a
testemben valami vad, fájdalmas lüktetés éledt.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés