52.-53.-54. Fejezet

 

ÖTVENKETTŐ

 

ALIX

 

TIZENEGY HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

– Beszélnünk kell az étkezésedről– mondta Rose az asztal túloldaláról.– Kezdek tényleg aggódni.

Lenéztem magam elé.

Egy papír alátét volt előttem és egy üres borospohár.

Rose előtt egy kosár állt, amelyből a hamburger és sült krumpli már régen eltűnt – az első kör ital után pillanatok alatt befalta.

Felemeltem a kezem az ölemből, és a pohár után nyúltam, két bekötött ujjam között forgatva a szárát.

A tenyereimen és alkaromon több kötés is volt.

A térdemen.

A sípcsontomon.

Már a második antibiotikum-kúrámat szedtem.

Valószínűleg szükségem lenne egy harmadikra is.

– Eszem– mondtam neki. – Ne aggódj.

– Mit? Zellerszárat?

Amíg ő habzsolta a vacsoráját, egy vékony sültkrumpli-szelet kiesett a kosárból.

Most ott feküdt az asztalon.

A látványa émelygést váltott ki belőlem.

A szám megtelt nyállal.

Félre kellett néznem, mert majdnem elhánytam magam.

Az elmúlt hónapban alig tartottam bármit is magamban.

Tudtam, hogy ennek változnia kell.

A súlyom már engem is megrémített.

Mielőtt válaszolhattam volna, az étterem pincérnője odalépett az asztalhoz, és elénk tette bőrtokban a számlát, benne a nyugtával és a hitelkártyámmal.

– Láttam a neved a kártyán– mondta.

Felnéztem rá. – Rendben.

A keze hirtelen a levegőbe lendült, én pedig követtem minden mozdulatát, míg a vállamra nem tette.

Megfeszültem.

Szélesebbre nyitotta az ujjait, hüvelykujja előre-hátra simított a vállamon.

– Láttam a képedet online. Amit az a robbantó tett…– A hangja elhalt, ahogy könnyek gyűltek a szemébe.– Csak szerettem volna annyit mondani, hogy sajnálom, és köszönöm, amit tettél ezért a városért.

Válaszra sem várva távozott.

Én pedig ott ültem Rose-zal szemben, és csak azt kívántam, bárcsak lenne még egy tele pohár bor előttem.

– Nem tudok elrejtőzni – suttogtam.

A képem felkerült az ország összes hírportáljára.

Nem közeli felvétel volt, hanem egy széles látószögű kép a célvonal környékéről.

A fémkordon ledőlt, én pedig átmásztam rajta, miközben Dylan testét tartottam az úton.

Ringattam.

A számat a homlokához nyomtam.

A keze a karomon pihent.

A leírásban szerepelt a nevem és a foglalkozásom.

Azóta a közösségi média-fiókjaim napról napra új követőkkel teltek meg.

Az utcán felismertek.

Virágokat küldtek az állomásra, amelyeket a parancsnok hetente egyszer leszállított a házamhoz.

Boston támogatott engem.

De én nem akartam ezt a figyelmet.

– Idővel el fog csendesedni – mondta Rose. – Még túl friss minden.

Olyan friss, mint a kezeimen lévő sebek.

És a fejemben lévők is, amelyek még gyógyulni sem kezdtek.

Mert nap mint nap újrajátszottam mindent.

Ahogy most is.

Ki kellett innen mennem.

– Megyek – mondtam, felállva, és a vállamra húzva a táskámat.

– Hazakísérlek.

Megráztam a fejem.

– Jól vagyok. Ígérem.

Odahajoltam hozzá, olyan erősen öleltem meg, amennyire tudtam, bár tudtam, ő sokkal erősebben szorított.

– Írok, ha hazaértem.

– Jobb, ha így lesz– sóhajtott. – Láthatlak pár nap múlva?

Bólintottam.

Valószínűleg le fogom mondani.

De most nem volt szükségem Rose újabb nyaggatására, a bólintás pedig legalább egy-két napra leveszi rólam a terhet.

– Szeretlek – szóltam hátra, ahogy elindultam a járdán.

– Én még jobban– felelte.

Tettem még néhány lépést, majd befordultam a keresztutcán.

Szerencsére az étterem, ahová Rose hívott, közel volt a házamhoz.

Direkt választotta ezt.

Nem akarta, hogy pár háztömbnél messzebbre menjek.

Mintha a több séta ártana nekem.

Pedig ironikus módon ez volt az egyik dolog, ami nem fájt.

Amikor elértem a saját utcámat, felgyorsítottam a lépteimet, és felsiettem a lépcsőkön.

Megszámoltam mindet.

Nem tudtam, miért – egyszerűen jobban éreztem tőle magam.

Kinyitottam az ajtót, és bementem.

Ahelyett, hogy a kulcsaimat a táskámba tettem volna, egy tálba dobtam őket az előszobai asztalon.

Dísz volt, nem tárolásra való.

Nem érdekelt.

Normál esetben felvittem a táskámat az emeletre, és a szekrényben hagytam.

De most olyan nehéznek tűnt.

Ezért a konyhában, a legközelebbi bárszékre tettem.

Közvetlenül előtte, a pulton, ott volt egy cetli Dylantől.

Nyolcvannégy cetlim volt tőle.

Ennyit őriztem meg.

Ahogy olvastam a szavait, felkaptam a vörösbort, és töltöttem magamnak egy pohárral, amit aztán a lépcsőre vittem.

Annyira fáradt voltam, hogy alig volt erőm felmenni.

A gardróbban a fiókba dobtam a fülbevalókat és az órámat, a ruháimat a szennyesbe tettem, a cipőim pedig ott maradtak, ahol leestek a földre.

Túl kimerült voltam ahhoz, hogy fogat mossak vagy lemossam a kevés szempillaspirált, amit egyáltalán feltettem.

A bort az ágyhoz vittem, bebújtam, és amint találtam egy kényelmes pozíciót, megnyomtam a tableten egy gombot, ami lekapcsolta a lámpákat, és egy másikat, ami bekapcsolta a tévét.

HGTV.

Ez volt az egyetlen csatorna, amit el tudtam viselni.

Egy olyan csatorna, amelyről tudtam, hogy sosem említi a robbantást.

Kortyoltam néhányat a borból, és belesüllyedtem a matracba, az izmaim lassan kezdtek ellazulni.

Az alkohol melege a mellkasom közepe felé húzódott. A poharat az éjjeliszekrényre tettem, és lejjebb csúsztam, amíg a fejem bele nem simult a puha párnába.

Lehunytam a szemem.

Hasra fordultam.

Éppen egy párnát öleltem magamhoz oldalt, amikor meghallottam, hogy kinyílik az ajtó.

Kipattant a szemem.

Elakadt a lélegzetem.

A testem remegni kezdett.

Nem bírtam volna el még egy sebet.

Nem bírtam volna ki több traumát.

Ez volt a vég.

És én már a szélén álltam.

Akárki is lépett be a hálószobámba, reméltem, hogy megöl, mielőtt fájdalmat okoz.

Inkább meghalok, mint hogy még rosszabbul érezzem magam, mint most.

Éppen megfordultam volna, hogy szembenézzek a betolakodóval, amikor meghallottam:

– Én vagyok az.

Dylan.

Istenem.

Nem tudtam, sírjak-e, vagy ünnepeljek.

Vagy tegyem-e a kezem a fejem oldalára és kiáltsam: – Hogyan?

Egyiket sem tettem.

Amennyire tudtam, nyugodt maradtam, és azt mondtam:

– Mit keresel itt?

Annyira szerettem volna megfordulni és ránézni a gyönyörű arcára.

De nem bírtam.

A fájdalom túl intenzív volt.

Most a hangja is elég volt.

– Hiányzol – mondta.

A kezem a számra csapódott, miközben egy zokogás tört elő belőlem.

A mellkasomban lévő fájdalom elviselhetetlen volt.

Még egy másodpercet sem bírtam volna ki.

– Ne – sírtam. – Dylan, kérlek, ne.

Azonnal megbántam, hogy ezt mondtam neki.

Azt akartam, hogy hiányozzak neki.

Csak… nem bírtam hallani.

– Ma este elmentél valahova?

A bűntudat.

A gyomromból indult, és felfelé kúszott a szám felé.

Keserű volt, mint az epe.

– Igen – feleltem.

– Pont ezt szeretném – mondta. – Mert a mai este is egy pillanat volt. Ahogy a tegnap, meg az azt megelőző nap is az volt. Minden mérföldkő, minden győzelem – azt akarom, hogy mindet megünnepeld, Alix.

Rose-nak tetszene ez a javaslat.

Ő bármit megünnepelt, főleg ha az haladásnak számított.

Legalább lenne mire fókuszálnia, és nem aggódna értem minden másodpercben.

– Meg tudod ezt tenni értem?

– Megpróbálom – feleltem, és megráztam a fejem, hogy biztos legyek benne, jól hallom.

– Ígérd meg, Alix.

Mindkét kezemmel szorítottam a párnát.

– Megígérem.

– Akkor aludj jól!

– Ne! – valami összeszorult a torkom hátsó részében, alig bírtam nyelni. – Ne menj el.

Éreztem, hogy melegség közeledik mögöttem.

Éreztem, ahogy valami átcsúszik a hasam felé.

A karját körém fonta, és valami béke terjedt szét bennem.

– Jó éjt – suttogtam.

Mielőtt elaludtam, újra lejátszottam magamban.

Minden másodpercét.

Minden részletét.

És elraktároztam.

Mert bár a holnap új nap volt, pont úgy fog kinézni, mint a mai.

De talán ez így rendben lesz.

Főleg, ha azt jelenti, hogy Dylan hazajön.

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖTVENHÁROM

 

SMITH

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

HÁROM ÉS FÉL MÉRFÖLD.

Ekkora távolságot tettünk meg Rose-zal abban a reményben, hogy megtaláljuk Alixet.

A telefonom kijelzőjét bámultam, figyeltem az útvonalat, amit a sofőr megtett, számolva vissza a másodperceket az érkezésig.

Csak tudnom kellett, hogy biztonságban van.

Vagy szólnom kellett a rendőrségnek.

De ettől, hogy semmit nem tudok, belül mindenem fájt.

Az út alatt Rose elmagyarázta, mit láttam Alixnél.

Minden réteget lebontott.

Bárcsak Alix elmondta volna nekem.

Bárcsak mélyebbre engedett volna, és megengedte volna, hogy lássam, mi mozgatja. Hogy miért tűnt el mindig, ha vihar volt. Hogy a PTSD-je hogyan nyelte el minden nap.

Megértem, miért nem mondta el.

A traumáról nem könnyű beszélni.

Első kézből tudtam.

De az enyém évekkel ezelőtt történt, Alixé viszont még friss volt.

Az idő végül megszelídíti a démonokat. Mindig ott lesznek. Élete hátralévő részében. De a démonok agyarai eltompulnak, ahogy a karmaik is.

Tudva, hogy a sofőr mindjárt lehúzódik, kinéztem az ablakon, és megkérdeztem Rose-t: – Szerinted itt van?

Nem kételkedtem a tudásában.

Rose biztosan jobban ismerte Alixet nálam.

De ez pokoli séta volt Alix házától. Kibaszottul szakadt. Nem volt nála telefon, se táska, így csak gyalog jöhetett.

–  Ha nincs itt, hívjuk a rendőrséget – mondta. – És akkor teljesen más okból kezdek pánikolni.

A fejemre húztam a kapucnit, kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a kocsiból. Megvártam Rose-t, becsuktam mögötte az ajtót, aztán együtt a bejárathoz mentünk. Felnyitotta a reteszt, hogy beengedjen minket a kapun.

Ahogy vezetett végig a kikövezett úton, csak az eső hangját lehetett hallani.

Nekem pedig túl sok minden járt az agyamban, hogy beszéljek.

Ugyanannyi kérdés kavargott az átkozott fejemben.

Hogy egy kicsit lecsendesítsem, a lépteimre koncentráltam, és hogy ez a séta mennyire végtelennek tűnik.

A föld nem volt egyenes.

Megmásztunk több dombot, és vettünk néhány kanyart.

És amikor elértünk egy magas pontot, ahonnan a masszív kapun belül lévő területet be lehetett látni, Rose karja a levegőbe lendült, és megszólalt: – Ott van.

Arra néztem, amerre mutatott.

Az alacsonyabb részeken megülő köd miatt nehéz volt bármit is látni. De néhány másodperc után felszállt, és ki tudtam venni egy földön fekvő testet.

Nem vesztegettem egy rohadt másodpercet sem.

Futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam.

Ahogy közelebb értem, megláttam a teste körvonalát. A térdét a mellkasához húzta, a fejét a karjára hajtotta, mintha párna lenne.

A lábaim a járdán csattogtak, egyre közelítve hozzá.

Amikor odaértem, térdre rogytam, és a hátára tettem a kezem. – Bébi?

Nem mozdult, még akkor sem, amikor megráztam.

És nem szólt egy szót sem.

A francba, Alix, gyere vissza hozzám.

A karja alá tettem a kezemet, és felhúztam. A mellkasomhoz szorítottam, és úgy öleltem, mint egy babát. – Alix, hallasz engem?

Szakadt ránk az eső.

Villámlott a fejünk felett.

A bőre jéghideg volt.

A pulzusa lassú.

És csuromvizes volt.

– Nem lesz semmi baj – mondtam neki.

Ahogy közelebb húztam, ránéztem az az előttem lévő sírkőre.

 

Dylan Cole

1980-2013

„Derűs napot kívánok…”

 

– Derűs napod lesz – suttogtam a fülébe. – Csak tarts ki!

A karomat a térde alá tettem, és felemeltem.

Amikor megfordultam, Rose csak fél méterre volt.

– Jól van? – kérdezte lihegve.

– Van pulzusa és lélegzik, de nem válaszol.

Rose elővette a telefonját. – Hívom a 911-et. Kihozod Alixet a bejárathoz, hogy a mentők könnyebben megtaláljanak minket?

Már el is indultam vele, cipeltem a viharon keresztül, és reméltem, hogy a bőröm melege segít neki valamennyit.

A bejárathoz vezető úton meg sem moccant.

Fel se nyögött.

Akkor sem, amikor a mentőhöz vittem, és letettem a hordágyra.

– Melyik kórházba viszik? – kérdeztem, ahogy a dupla ajtó mellett álltam.

Figyeltem, ahogy a mentősök gépeket kapcsolnak rá, olyan számokat mondva, amiből semmit nem értettem.

– A Mass Generalba – válaszolt az egyikük.

– Vele megyek – mondta Rose, ujjaival megérintette a karomat. – És nem is próbálj vitatkozni velem, mert úgyis én nyerek. – Most már húzta a karomat. – Nézz oda! Hívtam neked egy taxit, követhetsz minket a kórházba.

Amikor végre elszakítottam a tekintetemet Alixről, láttam, miről beszél Rose.

Egy taxi húzódott le a járda mellé, és rám várt.

– Ne vedd le róla a szemed!

– Nem fogom – ígérte.

Beszálltam a taxiba, mondtam a sofőrnek, hogy kövesse a mentőt, ő pedig mögötte maradt egész úton. Amikor megérkeztem, megtaláltam Rose-t, és bementünk a sürgősségi szárny várószobájába.

Egy nővér jött, hogy ellássa a kezem, mert nem mentem be a kezelőbe.

Nem érdekelt, hogy még mindig vérzek az üvegtől. Nem megyek innen sehova, amíg nem tudom, mi van Alixszel.

Miután bekötöztek, leültem a székre, és nem szóltam egy szót sem.

Rose se.

Csak azért mozdultam meg, hogy elővegyem a telefonomat a zsebemből, és begépeltem Alix nevét a keresőbe.

Az első találat egy Boston Globe cikk volt.

Rákattintottam.

 

Robbantás a Bostoni Maratonon. A túlélők

(Dawn Warren)

2013. április 16.

 

A 28 éves bostoni lakos AlixRayne, a Bostoni Mentőszolgálat mentőápolója a Boylston Street célvonalának közelében, közvetlenül a CopleySquare előtt tartózkodott, amikor DzhokharTsarnaev és TamerlanTsarnaev testvérek felrobbantották két kuktafazék bombájukat.

 

Rayne a robbanás idején nem tartózkodott a katasztrófa helyszínén, de éppen visszafelé tartott, hogy csatlakozzon vőlegényéhez, a 33 éves Dylan Cole-hoz, az EmbassyJets tulajdonosához. A robbanás Rayne-t térdre kényszerítette, és egy szemtanú leírása szerint látta, ahogy a robbanás helyszíne felé kúszik. Amikor Rayne megtalálta Cole-t, akit több mint hat méterre sodort a robbanás a helyéről, már halott volt.

 

A Boston Globe forrásai szerintRayne és Cole a jövő hónapban akartak összeházasodni.

 

A rövid cikk alatti fényképen ugyanaz volt, amit Rose is elmondott nekem. Alix látszott rajta az út közepén, Dylant a mellkasához ölelve.

Az a fotó lett a robbantás arca.

Nem csoda, hogy annyi követője volt online.

És hogy miért csak a derűs napokról posztolt.

Kikapcsoltam a telefont, és eltettem.

Nem tudtam tovább nézni.

Az arcán látható fájdalom rohadtul megölt engem.

Felálltam, és mászkálni kezdtem a szobában, próbáltam visszaemlékezni, mikor láttam először azt a fotót. A robbantás idején Dubaiban voltam egy kéthetes vakáción, és a világ másik feléből követtem az eseményeket. És amikor visszatértem Bostonba, arra összpontosítottam, hogyan emelnek vádat a szemétláda ellen, aki nem halt meg a tűzharcban.

Még ha láttam is a fotót azelőtt, fogalmam sem volt, hogy Alix van rajta.

A falnál megfordultam, és elindultam vissza Rose felé, a kezeim a hajamban, próbáltam feldolgozni, amit ma láttam.

Rose a mellkasán összefogta a nővértől kapott takarót, mivel mindketten bőrig áztunk.

Megköszörültem a torkom, és néhány lépésnyire megálltam előtte. – Április 15-én volt Alix utoljára mentős? – kérdeztem.

Rose bólintott, megadva ezzel azt a választ, amitől féltem. – Ő volt az egyik legjobb a városban. Nagyon keményen dolgozott, hogy visszatérjen. Néhány hetente elment a tűzoltóságra, de képtelen volt rá.

Felpillantott, a tekintetünk végre találkozott. Tudtam, hogy az én arckifejezésem éppolyan érzelemdús, mint az övé.

– Kivett egy év szabadságot, és csak néha ment vissza dolgozni. A mentőknél akart maradni, így inkább átment a segélyhívó központba.

– Az sem könnyű. – Megvakartam a szakállamat, ahogy elképzeltem, hogy válaszol a hívásokra. – Valószínűleg minden nap azon aggódott, hogy kap egy hívást, ami visszaemlékezést vált ki belőle, ahogy a viharok is.

– Erre soha nem gondoltam – ismerte be Rose. – De, Istenem, valószínűleg igazad van.

Jézusom.

Mindketten elcsendesedtünk.

Nem volt már mit mondani.

Megint elkezdtem mászkálni.

Csak segíteni akartam neki.

Meggyógyítani.

Elvenni a fájdalmát.

De ebben a szobában nem tudok tenni semmit, csak mászkálok oda-vissza a kibaszott padlón, és várom, hogy kijöjjön az orvos, és elmondja, hogy minden rendben Alixszel.

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖTVENNÉGY

 

DYLAN

 

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

Odamentem Alix kórházi ágyához, leültem a szélére, és kezemmel betakartam az övét. Infúzió volt a csuklójában, és oxigéncső az orrában.

Fizikailag rendbe fog jönni.

Éjszakára itt marad, és reggel elég jól lesz, hogy hazamenjen.

De mentálisan, pokoli küzdelem vár rá.

Az én hibám volt.

Önző voltam.

Nem akartam elengedni őt.

AlixRayne volt életem szerelme.

Ő volt az én egyensúlyom.

A levegő, amiben repültem.

A nap, ami minden derűs napon sütött.

Fájt nélküle lenni.

Figyelni, ahogy éli az életét, amit velem kellett volna megosztania.

De nem igazán élt, mert én nem hagytam neki.

Tudtam, milyen keményen küzd.

Tudtam, milyen helyzetbe hoztam.

Nem érdekelt.

Még akkor sem tudott elbúcsúzni, amikor összeomlott, és három és fél mérföldet gyalogolt át a városon, hogy megkeressen engem, egy helyre, ahol a temetés óta nem járt.

Túl hűséges volt.

Tovább kapaszkodna abba a pici reménybe, amit adtam neki.

Én nem hagyná abba.

Mert egy harcos volt.

Egy túlélő.

Egy gyógyító.

Valaki, aki nem engedett el.

Nekem kell megtennem.

És most kell megtennem.

Közel hajoltam az arcához, és belélegeztem őt.

Citrom.

A mentőautó illata, ami beleivódott a bőrébe, amikor együtt voltunk, mintha csak a sajátja lenne.

Hiányozni fog az illat.

Hiányozni fog ő.

– Alix – suttogtam.

Lassan megmozdult. A lábfejében és a lábában kezdődött, aztán felment a karjába és a kezeibe. A szemei fokozatosan kinyíltak, és meglátta az arcomat.

Elmosolyodott.

Tudtam, hogy nem fogja fel, hogy kórházban van. Biztos voltam benne, hogy nem emlékszik, hogy elhagyta a házát, elsétált a temetőbe, és elaludt a síromon.

Nem fogom neki megemlíteni.

Volt több ember is a váróban, akik majd elmondják neki.

Az én időm korlátozott volt vele, és én egy másodpercet sem akartam elvesztegetni.

– Szia – mondta nagyon halkan, a szín kezdett visszatérni a bőrébe.

– Olyan szép vagy.

Ez igaz volt.

És tudnia kellett.

Mert ez volt az utolsó alkalom, hogy elmondhattam neki.

Az arca elpirult, a mosolya nem halványodott el.

Ez is hiányozni fog.

– Én Alixem – kezdtem. Az ujjaimat kinyújtottam a keze felett, óvatosan megérintettem az infúzió csövét. – Mondtam neked egyszer, hogy csak két másodperce voltál az életemben, és én már tudtam, hogy szeretlek.

– Ezzel mértem szinte mindent, összehasonlítva két másodperccel. – Hangja rekedt volt, de tudtam, hogy hamarosan visszatér a normális állapotba. – Ha valaki ennyire mélyen tud szeretni ilyen rövid idő alatt, akkor két másodperc egyáltalán nem olyan gyors.

Igaza volt.

Csak egy másodperc volt, amíg az életem pillanatai leperegtek a szemem előtt.

És még egy, hogy a földre kerüljek.

– Annyi másodperced lesz még az életben.

– Nekünk – javított ki.

Rámosolyogtam. – Volt néhány, igaz?

Bólintott, egy könnycsepp hullott le minden fejmozdulatra. – Hihetetlen volt.

– Emlékszem az ebédre a parkban a maraton napján – mondtam neki. – Előttem ültél, a hátaddal a mellkasomnak támaszkodtál. A fejedre nyomtam az ajkam, s arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehetek veled. Hogy egy hónapon belül a feleségem leszel. És ahogy ott ültem, elképzeltem a jövőt. Milyen lesz, amikor terhes leszel, és életet adsz a gyerekünknek. Milyen lesz látni a gyerekünket lediplomázni. Hogy havonta hányszor vonszolod fel a seggemet a Cadillac-hegyre, ha nyugdíjba megyünk.

Nevetett, és gyönyörű volt.

– Soha nem képzeltem el olyan pillanatot, amiben nem voltál ott. Akkor kezdődött el az életem, amikor megismertelek. És a világ legszerencsésebb emberének vallom magam, mert az életem veled ért véget.

Nem tudtam elkapni a könnyeit, mert túl gyorsak voltak, így hagytam őket lehullani.

– Dylan – zokogta.

Tudta.

Láttam a szemeiben.

– Alix, el kell téged engednem.

A fejét rázta, de azt mondta: – Tudom.

Összetört.

Újra.

Soha nem hozta volna meg ezt a döntést.

Így én megtettem.

– Azt akarom, hogy megint mosolyogj. Azt akarom, hogy szállj vissza abba a mentőbe, és csináld, amit szeretsz, mert nem tudod, mikor veszik el tőled a lehetőséget. Azt akarom, hogy élj.

– Nem mehetsz el.

– Ha visszatartalak, el fogsz veszíteni mindent. Azt nem hagyom. Már eleget veszítettél.

Lenézett a kezeimre, a hüvelykujja végigsiklott a tenyeremen. – Mi van, ha elfelejtelek?

– Nem fogsz.

– Honnan tudod, Dylan? Mert most, ha becsukom a szemem, látom a bőröd textúráját, hallom a hangod pontos hangmagasságát, és tökéletesen le tudom írni a kölnid illatát. Ez mind frissen él az emlékezetemben. De mi van, ha ezek az emlékek elhalványulnak? Mi van, ha a nevetésedre van szükségem, hogy átsegítsen a legszomorúbb napon, és nem hallom többé? Mi van, ha arra van szükségem, hogy fogd a kezem, de nem emlékszem az ujjaidra?

Felnyúlok, és megérintem a feje oldalát. – Ez mind itt van. Lehet, hogy keresned kell, de mindig meg fogod találni.

Az ajkamhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam az ujjait. Neki volt a legfinomabb bőre.

Ez is hiányozni fog.

– Itt az idő.

– Várj – kiáltott fel. – Hogy búcsúzzak el, amikor tudom, hogy soha többé nem látlak?

Tudta, hogy képeken és az emlékeiben látni fog.

Azok voltak neki.

Azt is tudta, hogy újra velem lesz.

Így csak egyféleképpen tudtam válaszolni.

Az ajkára szorítottam az enyémet, és azt suttogtam: – Szeretlek, Alix.

Behunyta a szemét, könnyek áztatták a számat, az ajka remegett az enyémen, és azt mondta: – Én is szeretlek.

Nem nyitotta ki a szemét két másodpercig.

És arra én már eltűntem.