TIZENHAT
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Maya
Az ágyon fekve, fejemet a párnára hajtva Dylan oldalára
néztem, és vártam a megszokott hangokat.
A hálószoba kinyíló ajtajának enyhe nyikorgását.
A padlón való lépteinek hangját.
De semmit sem hallottam.
A HGTV csatorna halk moraját leszámítva a szoba csendes
volt.
Dylan büntetett azért, mert ma este elmentem Smith-szel.
Számítanom kellett volna erre.
Megráztam a fejem, mérgesen, hogy a bolyhos párna olyan puha
volt, bárcsak kemény lenne, hogy fájna és elvenné minden érzésemet.
Ma este az éttermet Smith telefonszámával a zsebemben
hagytam el és egy randival a hét végére, amikor az egész napot együtt töltjük.
Amikor hazaértem, bemásztam az ágyba, és reméltem, hogy
Dylan megjelenik.
Hogy a kezét a hátam alsó részére teszi.
Ugyanarra a helyre, ahová Smith tette, amikor vacsora után
kikísért.
Valami nem stimmelt ezzel az egésszel.
Nem tudtam, hogyan hozhatnám rendbe.
Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá.
Csak azt tudtam, hogy teljesen szerelmes vagyok Dylan
Cole-ba, és hogy Smith Reid ma este mosolyt csalt az arcomra.
Az egyik kezemmel a takarót, a másikkal a párnát
szorítottam. Kinyitottam a számat, és minden érzés kijött belőle.
Ezúttal egy sikoly volt.
Olyan, amit az egész sorház hallhatott.
TIZENHÉT
DYLAN
HÁROM
ÉVVEL EZELŐTT
Fordította: Maya
Egy hónapja voltunk együtt, és én elkezdtem mindent
megtanulni AlixRayne-ről.
Ez az időszak gyorsan eltelt, mert mindent a lehető
leggyorsabban magamba szívtam, és elraktároztam, hogy ne felejtsem el.
Ami őt illette, minden fontos volt.
A legkisebb részletek voltak a legjelentősebbek.
Mint az a délután, amikor a Quincy Marketkocsijából hoztam
sült krumplit a tűzoltóságra. Tizenöt hatalmas tálat, hogy mindenki, aki
szolgálatban volt, megoszthassa.
De a csajom nem. Ő sajátot kapott. Amit meglocsoltam ecettel
és meghintettem sóval, egyik oldalán ranch öntettel, a másikon ketchuppal.
Szerette váltogatni a mártásokat.
Annyira megdöbbent a gesztuson, főleg, amikor meglátta, hogy
mindkét ízesítőből hoztam neki.
Azt akartam, hogy egy pillantást vetve a menüre meg tudjam
mondani, mit fog rendelni. Olyan bort akartam párosítani az ételhez, amit ő is
élvezni fog. Tudni akartam, milyen érzések mosolyogtatják meg, melyik filmek
késztetik sírásra, miért illatozik a bőre mindig citromosan.
Az első harminc napban megkaptam ezekre a kérdésekre a
választ.
Ebben az időben csak akkor töltöttünk külön éjszakákat,
amikor ő 24 órás műszakban volt, ami hetente kétszer fordult elő.
Ha nem dolgoztunk, együtt voltunk.
Aztán a dolgok elkezdtek gyorsan haladni.
Nem volt okunk lassítani.
Ő mellettem akart elaludni, én pedig mellette akartam
felébredni.
Csak egy kis turbulencia volt.
Alix utált repülni.
És az ötfős, egy motoros repülőgép, amit személyes
utazásaimhoz használtam, pokolian nyugtalanította.
Eltartott néhány hétig, mire rábeszéltem, megmutattam neki a
fedélzetet és a helyét, mire végre kezdett megbarátkozni az ötlettel.
Végül elindultunk.
Az első utat rövidre fogtam. Húsz perc. Éppen elég ahhoz,
hogy megszokja a teret, érezze a szélirányok változásait és azok hatását a
repülőgépre, és hozzászokjon a kilátáshoz, miközben mellettem ült a
pilótafülkében.
Ez sok volt valakinek, aki nem szeretett a levegőben lenni.
A következő alkalommal negyvenöt percre növeltem a repülési
időt. A felszállás után megnevettettem, és a leszállás során a combomat fogta
meg, ahelyett, hogy az ülésbe kapaszkodott volna.
Tovább dolgoztam rajta, fokozatosan növelve a repülési
időnket, és különböző repülőtereken szálltunk le New Englandben, ahol együtt
ebédeltünk, mielőtt visszarepültünk Bostonba.
Bar Harbor, Maine volt az első éjszakai utazásunk.
Alix mindig azt mondta nekem, hogy a szíve Bostonhoz
tartozik. Ez igaz volt; kurvára imádta azt a várost. De Maine-hez is ugyanolyan
erős kötődése volt.
Az alatt a nyaralás alatt igazán volt esélyem ezt meglátni.
Az első ott töltött éjszakánkon kicsivel három után
felébresztett, és felmásztunk a Cadillac-hegy csúcsára. Az évszaktól függően ez
volt az egyik első hely az Egyesült Államokban, ahol látni lehetett a
napfelkeltét.
Alix ezt velem is meg akarta osztani.
Amikor felértünk a csúcsra, leültünk egy sziklaszirtre,
néhány méterre az egyik párkánytól. Elég korán érkeztünk, hogy láthassuk a
hajnal hasadását és a feketeség eltűnését az égről. A távolban hegyek vettek
körül bennünket, alattunk pedig a Frenchman-öböl terült el. Több kis sziget
pettyezte a sötét vizet.
Gyönyörű látvány volt.
Különösen akkor, amikor a vörös gömb emelkedni kezdett, égő
narancssárgává és vérző rózsaszínűvé változtatva az eget.
Balra pillantottam, ahol Alix ült. A szeme a napra
szegeződött, és a legmelegebb kibaszott mosoly terült el az arcán.
Abban a pillanatban tudtam, miért vagyok itt.
Azért, hogy lássam rajta ezt az arckifejezést.
Azt a tekintetet, ami akkor villantott, amikor valami általa
szeretett dologra meredt.
– Olyan gyönyörű – suttogta, még mindig a
napfelkeltét bámulva.
– Az.– A válaszomnak semmi köze nem volt az
égbolthoz.
A fenébe, arra sem emlékeztem biztosan, hogy még mindig a
hegy tetején vagyok-e.
Hosszasan néztem őt, éreztem dolgokat, és olyan jövőre
gondoltam, ami még soha nem jutott eszembe.
Mi tette AlixRayne-t annyira mássá, mint az összes többi
nőt, akivel eddig randiztam?
Sok minden.
A legfontosabb az volt, amit éreztem, amikor az asztalnál
mellette álltam azon az estén, amikor megismerkedtünk, és minden pillanat, amit
azóta vele töltöttem.
Boldogság.
Ez töltött el.
Ahogy rám nézett, ahogy hozzám beszélt, ahogy hallgatott
engem, és ahogy reagált az érintésemre – mindez ezt az érzést keltette
bennem.
– Dylan?
Megráztam a fejem, végigsimítva a reggeli bozontomon. A
tekintetem az ajkairól a szemeire vándorolt, és láttam, hogy végre rám néz. – Igen?
– Egy nap szeretném itt tölteni a nyaraimat.
Elmenekülni a város fullasztó levegőjétől, kibérelni egy kis kunyhót valahol
ott lent – mutatott a szigetekre. – és minden reggel feljönni ide,
hogy megnézzema napkeltét.
Áthúztam a sziklán, amíg a lábaim közé nem ült, háttal a
mellkasomnak. – Nem hiszem el, hogy azt mondod, hogy minden reggel négy
előtt kell majd felkelnem, és fel kell vonszolnom ide a seggemet.
Felnevetett.
A picsába, ez a hang nagyon bájos volt.
– Nem kell minden alkalommal másznunk – ismét
kuncogott. – Néha hagyom, hogy te vezess fel minket a csúcsra.
Karjaimat köré fonva, kezeimet a köldökén pihentetve
figyeltük, ahogy a nap egyre magasabbra kúszik az égen. Az utolsó pillantásom
óta megváltozott a színe. Most halvány rózsaszín és mélykék tükröződött a
felhőkön.
Az öbölben még csak hullámok sem voltak.
Csak a csend vett körül minket.
A számat a feje tetejéhez nyomtam, belélegezve a haja
illatát, és többször is magamba szívtam. – Meg fogom valósítani.
– Mit?
– Itt fogod tölteni a nyaraidat.– Megfordult, hogy
rám nézzen, és én hozzátettem: – Megígérem.
Most is megtehetnénk.
Biztosan megengedhetném magamnak, és néhány hónapig távolról
is dolgozhatnék.
De Alix nem hagyná ott a munkáját, és én soha nem kérném
tőle.
Felhúzta a szemöldökét, ahogy próbált olvasni belőlem. – Maine-be
költöznél értem?
– Igen.
Megváltozott az arckifejezése.
Melegebb lett.
És akkor újra láttam azt a tekintetet – amit akkor
láttam, amikor a napkeltét nézte.
– Csókolj meg! – mondtam neki.
Magasabbra mászott a mellkasomon, lassan elérve a számat. A
keze az arcomra tévedt, és olyan közel húzott magához, amennyire csak tudott.
A szemei azt mondták, hogy szeret.
Ahogy a csókja is.
TIZENNYOLC
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Maya
Berohantam a rendőrség központjába és a call centerbe. Épp
elhaladtam Marla ajtaja előtt, amikor meghallottam: – Hé, Alix!
Megfordultam, hátraléptem, és megálltam az ajtóban. – Engem
keresel?
Az asztala sarkán álló virágcsokorra mutatott. – Ezek
ma reggel érkeztek neked.
A csokrot bámultam, és próbáltam kitalálni, ki küldhette.
Egyik lehetőség sem tetszett, ami felmerült bennem.
– Biztos, hogy nekem jött?
Láttam, hogy a kérdés meglepte.
Mosolyogva azt mondta: – A te neved van a kártyán,
szóval szerintem a tied.
Megköszöntem neki, elvettem a vázát, és a számítógépem mellé
tettem. A táskámat a legalsó fiókba tettem, és felvettem a fülhallgatót.
Nem nyitottam ki a borítékot.
Még nem álltam rá készen.
Ehelyett mély levegőt vettem, és az ujjaimat a
billentyűzetre tettem, a hüvelykujjammal finoman megérintettem a szóköz
billentyűt, de nem elég erősen, hogy lenyomjam.
A testem megfeszült. A lábujjaim hegye belemélyedt a cipőm
talpába.
Eljött az idő.
Megnyomtam a gombot, hogy fogadjam a bejövő hívást, és azt
mondtam: – 911, miben segíthetek?
– Autóbalesetem volt. A Huntington Avenue és a
Cumberland Street sarkán vagyok. Senki sem sérült meg, de mindkét autó elég
csúnyán összetört.
A mellkasom megkönnyebbült.
A levegő lassan áramlott az ajkaimon keresztül.
A nyomkodás abbamaradt.
De mindez újra kezdődött, amikor felvettem a következő
hívást.
A műszak végén kijelentkeztem a rendszerből, megfogtam a
táskámat és a virágokat, aztán bementem a mosdóba.
Bezártam magam mögött az ajtót.
Magányra volt szükségem.
Csendre.
Hogy túl legyek rajta, mielőtt hazamentem.
Amire nem volt szükségem, az az volt, hogy egy kollégám
figyelje, hogyan reagálok a kártyára.
Az ujjammal felnyitottam a boríték fedelét, és lassan
kivettem a vastag papírt.
KÖSZÖNÖM
A TEGNAP ESTI VACSORÁT.
NAGYON
VÁROM A KÖVETKEZŐ RANDEVÚNKAT, ÉS HOGY ÚJRA BELESZERESSEK BOSTONBA.
—SMITH
Másodszorra is elolvastam az üzenetet.
És harmadszorra is.
Ugyanaz a gondolat járt a fejemben.
Smith?
Nem gondoltam volna, hogy ő a feladó.
Nem voltam csalódott.
Hízelgő volt, hogy vette a fáradtságot, hogy megtalálja a
call center helyét, és elküldjön nekem valami ilyen szépet.
A tenyeremhez szorítottam a cetlit, és felnéztem, hogy
megnézzem a tükörképemet.
A mosoly az arcomon egyre szélesebb lett.
Amikor megérintettem az arcomat, a bőröm egyre melegebb
lett, és elpirultam.
Meghatott.
Csak másképp, mint gondoltam.
A cetlit a táskámba csúsztattam, a virágokat pedig levittem
a lépcsőn, és betettem a hátsó ülésre a megrendelt autóba. Amíg a sofőr
megindult a forgalomban, hogy elvigyen a város másik végébe, elővettem a
telefonomat, rákattintottam Smith nevére, és írtam neki egy üzenetet.
Én: A
virágok gyönyörűek. Köszönöm. Kedves volt tőled.
Smith:
Örülök, hogy tetszenek.
Én:
Először a vacsora, most meg ez. Remélem, tudod, hogy semmi sem szüksége, de
határozottan értékelem.
Smith:
Megmentetted a legjobb barátom életét, Alix.
Én:
Csak hívtam a 911-et. A mentősök és a kórházi személyzet mentették meg. Kérlek,
ne érezd úgy, hogy vissza kell fizetned vagy tartozol nekem valamivel!
Mindössze azt akarom, hogy Joe rendbe jöjjön, és úgy tűnik, erre nagy esély
van.
Smith:
A virágokat azért küldtem, mert meg akartalak mosolyogtatni, amit nagyon
élveztem, amikor veled szemben ültem. A következő randink azért lesz, mert újra
látni akarlak. Amikor megjelentél az étteremben, többé már nem Joe-ról szólt.
Hanem
rólam.
Ahogy továbbra is a képernyőt bámultam, éreztem, hogy az
arcom ismét felmelegszik, a bőröm pedig kipirosodik.
Bepötyögtem néhány mondatot, majd azonnal töröltem őket.
Újra megpróbáltam.
Semmi sem hangzott jól.
Nem tudtam, hogyan válaszoljak.
De úgy éreztem, mondanom kell valamit.
Biztos voltam benne, hogy megnézte a képeimet az interneten,
ezért egy olyan emojival válaszoltam, amelyet mindegyik kép alatt látott.
Egy nappal.
– Úgy tűnik, megérkeztünk – mondta a sofőr, amikor
megállt Rose épülete előtt.
Megköszöntem neki, odamentem a bejárat előtti
kaputelefonhoz, és megnyomtam a neve melletti gombot. Kinyitotta az ajtót, és
felmentem hozzá.
– Virágot hoztál nekem? – kérdezte, miután
kinyitotta az ajtót.
– Nem, valaki nekem vette.
Felismertem az arckifejezését.
Ugyanígy néztem ki, amikor Marla elmondta, hogy a csokor az
enyém.
Hogy megnyugtassam, azt mondtam: – Ne aggódj, nem attól
van, akire gondolsz.
Bevittem a virágokat a konyhájába, és letettem őket a
pultra.
Követett engem, és megállt a csokor előtt, az orrát a
szirmok közé dugva, hogy megszagolta őket. – Nincs hozzá kártya.
Kivettem a vastag papírt a táskámból, és odaadtam neki.
Aztán a pult végéhez mentem, hogy elvegyem a chipses tálat.
– Hűha, igazad van. Egyáltalán nem az, amire gondoltam.– Felnézett,
és elmosolyodott. – De tetszik, ahogy alakulnak a dolgok, és imádooom,
hogy máris tervben van a második randevú.
– Még a vacsora vége előtt megkérdezett – vontam
meg a vállam. – Jó érzés volt.
– Persze, hogy megkérdezett – mert fantasztikus
vagy. Csak nem vagyok benne biztos, most miért véded magad.
Nem vettem észre, hogy ezt csinálom.
De így volt.
Inkább magam miatt, mint miatta.
Mert a fejemben fel kellett oldoznom magam, miért randizom
Smith-szel, amikor Dylan még mindig nagyon is jelen van az életemben.
Mivel nem tudtam, mit mondjak, felemeltem a tál chipset, és
kivittem a konyhából. A nappali felé tartva elhaladtam egy asztal mellett,
amely tele volt bekeretezett fotókkal.
Az egyik felkeltette a figyelmemet.
Ugyanaz, amelyet minden alkalommal láttam, amikor idejöttem.
Soha nem kommentáltam.
Soha nem fordítottam rá túl nagy figyelmet.
De ez még a Smith-szel való randim előtt volt.
Mielőtt éreztem volna azt a bűntudatot, amely most
emésztett.
Rose megállt mellettem, és azt mondta: – Talán ideje
lenne frissíteni néhányat ezek közül a képek közül.
– De ez olyan jó kép rólunk.
Dylan és én a fotó bal oldalán álltunk, a Cadillac-hegy
tetején. Karjainkat a levegőbe emeltük, és megfeszítettük az izmainkat.
A túra előtt megegyeztünk, hogy felvonszoljuk a seggünket,
mivel Rose és Terry is velünk tartottak, és nem akartuk, hogy legyőzzenek
minket.
Nem tették.
Néhány perccel nyertünk.
A kép másik oldalán Rose és Terry álltak, szomorú,
legyőzött, izzadt arccal.
– Az egész út fantasztikus volt – mondta.
Csendben maradtam, miközben arra a hétvégére gondoltam – a
hihetetlen ételekre és borokra, amelyeket Dylan intézett nekünk, az estékre,
amelyeket majdnem addig beszélgetéssel töltöttünk, amíg fel kellett kelni a
túrához.
A nevetésre.
– Tökéletes volt – értettem egyet. Belenyomtam a
számba még egy falat chipset, és lenyeltem. – Istenem, olyan jóképű.
– A legszebb szemek, amiket valaha láttam.
Ránéztem. – Ebben teljesen igazad van.
– Emlékszem, amikor először találkoztunk az étteremben,
és összekapcsolódott a tekintetünk. Ott álltam, és megpróbáltam vagány lenni,
megakadályozva, hogy hozzád érjen. Úgy nézett rám, ahogy átadta a pénztárcáját,
és én egész idő alatt azt gondoltam magamban: Kizááárt, hogy Alix képes
legyen ellenállni ennek a férfinak.
– Gyorsan megadtam magam, nem igaz?
Felnevetett. – Igen, te ribanc.
A fejemet rázva elmosolyodtam.
A vállamon pihentette az állát és néhány másodpercig nem
szólt semmit. – Tudom, hogy nehéz, hogy az életednek ez a fejezete
lezárult.
Nem ért véget.
Csak nem tudtam neki elmondani.
Így hát az övére hajtottam a fejemet, egy pillanatig ott
hagytam, majd félreálltam, és odaadtam neki a chipset. – Vedd el, mielőtt
megeszem az egészet.
– Jobb, ha nem vagy tele. A szokásosat rendeltem.
Ez egy pepperónis-gombás pitét jelentett a szomszéd
háztömbben lévő olasz étteremből és két szelet csokoládétortát a
Nona’sBakery-ből.
– Tudod, hogy mindig tudok enni – mondtam neki.
Ez hazugság volt.
Mert ma este nem voltam túl éhes.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés