7.-8.-9. Fejezet

 

HÉT

 

DYLAN

 

HÁROM ÉVVEL ÉS EGY HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Niky

 

 

Alix felment a lépcsőn a DowntownCrossing állomás kijáratához, és kilépett a Summer Streetre. Jobbra nézett, majd lassan balra fordult.

Ott álltam.

Tizenöt lábnyira tőle.

A tekintetünk összekapcsolódott.

A mosolya úgy csapódott a mellkasomnak, mint egy kibaszott kalapács.

Abban a pillanatban minden értelmet nyert.

Válaszok töltötték meg a fejem.

Mind egyvalamiről szóltak.

Róla.

AlixRayne.

A nőről, aki épp az egész kibaszott életemet készül megváltoztatni.

 

 

 

 

 

 

 

 

NYOLC

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Niky

 

 

TIZENHÁROM PERCCEL azután, hogy beléptem a sorházamba, már az ágyban voltam. Meztelenül.

A takaró a nyakamig felhúzva, a kezemben egy borosüveg, amit a matracon pihentettem.

A tévében az HGTV ment.

Némítva.

Mindkét éjjelilámpa égett.

Az elmúlt néhány másodpercben újra lejátszottam és feldolgoztam azt a találkozást Smith-szel és Joe-val.

Belül meg is ünnepeltem a pillanatot.

Hiszen ez is egy újabb mérföldkő volt.

És egy nagy mérföldkő.

Most pedig ideje volt felhívni Rose-t, akinek a pánikba esett üzeneteire még mindig nem válaszoltam.

Megnyitottam a hívásnaplót, megkerestem a nevét, és rányomtam.

– Alix, jól vagy?

Nem kellett volna ennyit várnom a hívással.

Amikor hazaértem, azonnal fel kellett volna hívnom.

De nem tudtam volna.

A visszatérésem menete nem alakulhatott máshogy.

Előbb ki kellett nyitnom az ajtót, aztán letenni a kulcsot és a táskámat, felkapni a bort, levetkőzni és bemászni az ágyba.

– Igen – ígértem. – Jól vagyok.

Felsóhajtott, és hallottam a hangján, mennyire megkönnyebbült.

– Mi a franc történt, hogy leraktad, nem írtál vissza, és el sem mentél vacsorára?

Vacsora.

A fenébe, teljesen elfelejtettem.

– Kérlek, kérj bocsánatot Petertől helyettem.

Megvolt a száma.

Nem terveztem többé használni.

– Alix, komolyan, kezdj el beszélni.

A tekintetem az ágyra esett, arra az üres helyre, közvetlenül mellettem.

Arra a helyre, ahol Dylan-nek kellene feküdnie.

Le kellett volna vennie az ingét, és egy szexi boxeralsót viselnie. A takaró a csípőjén, a kezei a hasán keresztbe fonva.

Fogalma sem volt, mennyire szükségem volt rá, hogy ma este hazajöjjön.

Vagy talán mégis volt.

– Útban az étterem felé, belebotlottam két férfiba egy sikátorban – vallottam be. – Az egyiküknek segítségre volt szüksége. Majdnem biztos vagyok benne, hogy túladagolta magát.

– Ó, Istenem, Alix.

– Megálltam, segítettem nekik, aztán eljöttem.

– Most otthon vagy?

– Igen. – Szorosabban fogtam az üveget, a számhoz emeltem, és több kortyot lehúztam belőle. – Kérdezd meg, ünneplek-e.

– Ünnepelsz?

– Kihagytam a poharat, egyből az üveget fogtam.

– Büszke vagyok rád, drágám. – Néhány másodpercig csend volt. – Beszélni akarsz róla?

– Nem. – És mivel jól ismertem őt, hozzátettem: – Jól vagyok, ígérem.

– Mit szólnál, ha átjönnék ma éjjel hozzád aludni?

Nem ez volt az első alkalom, hogy felajánlotta.

– Nem, tényleg jól vagyok. Csak le akarok feküdni.

– Érthető. – A hangjában már nem volt aggodalom. – Reggel fel foglak hívni.

– Sejtettem – mondtam. – Jó éjt.

Letettem a telefont az éjjeliszekrényre, a bort mellé.

A táblagép képernyőjét megérintettem, hogy lekapcsoljam a lámpákat, majd a takarót az orromig húztam, és addig fordultam, míg Dylan oldalára néztem az ágyban.

Épp készültem újra elhelyezkedni, amikor meghallottam őt.

Az izgalom azonnal elöntött.

Miközben vártam, hogy belépjen a hálószobába, a szemeim becsuktam, a testem feszültséggel telve a várakozástól.

Pont azt adta nekem, amire szükségem volt.

Kíváncsi voltam, tudta-e ezt.

A zajok hangosabbá váltak. Aztán lassan éreztem a mozgást és a meleg hullámát, ahogy mögém mászott az ágyba.

– Itt vagy – lélegeztem fel.

– Igen.

– Nem gondoltam volna, hogy eljössz.

A bűntudat elkezdett dobogni a mellkasomban.

Elmentem otthonról egy randira.

Peterrel.

Mert Rose azt akarta, hogy lefeküdjek valakivel.

De nem tudott Dylan látogatásairól.

Én sem mesélhettem neki róluk.

– Ma este olyan nehéz volt – suttogtam, nem tudva, miért hagyták el a szavaim a számat. – Épp útnak indultam, és… – Megálltam, ahogy éreztem az ajkát a vállam tetején. – Volt egy férfi, akinek segítségre volt szüksége.

Tudtam, miért nem mond többet.

Csak azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire csendben.

– Nem dolgoztam rajta – folytattam. – De felmértem az állapotát, hívtam segítséget, és…

A többi nem számított.

Elmondtam mindent, ami miatt ünnepelni kellett.

Még erősebben szorítottam le a szemhéjaimat, várva, hogy azt mondja, büszke rám, hogy jó munkát végeztem — olyan dolgokat, amelyek nekem mindennél többet jelentettek volna.

De csak egy ölelést kaptam.

Egy hosszút.

Olyan hosszút, amit az egész testemen éreztem.

Mindig tudta, mire van valójában szükségem.

És most egy ölelés volt az.

– Kérlek, maradj – suttogtam halkan.

Több másodpercnyi csend következett, mielőtt mozgást éreztem, ahogy eltolta magát az ágyról.

– Nem tudok. – Ennyit hallottam.

Volt, hogy nem ment el éjszakára.

Ez az este nem olyan volt.

– Dylan, szeretlek.

Nem jött válasz, ezért hátranéztem a vállam fölött.

Nem volt ott, és a hálószoba ajtaja be volt csukva.

Elment.

 

 

 

 

 

 

 

KILENC

 

DYLAN

 

HÁROM ÉVVEL ÉS EGY HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Mandy

 

 

– Szia – mondta Alix, ahogy átjött a járdán. Nem hagyott közöttünk túl nagy távolságot, úgy tőlem harminc centire állt meg.

Még mindig az egyenruháját viselte – egy fehér legombolós inget, khaki nadrágot és hosszú fekete csizmát.

Valahogy olyan dögösnek tűnt ebben.

– Itt vagy.

Vetett egy pillantást maga mögé a lépcsőkre, amiken az előbb sétált fel, majd a tekintete lassan visszatért hozzám. – Őszintén szólva, egy kicsit meg vagyok ijedve.

Nekidőltem a vasútállomás téglafalának. – Miért?

Szempilláin keresztül felnézett rám.

Félénk volt.

Ezt már észrevettem az étteremben is. Csak nem gondoltam, hogy tényleg ennyire tartózkodó.

– Szóval, amikor hívtalak, azt hittem, nem fogod felvenni, így csak azt terveztem, hogy hagyok neked egy üzenetet. – Halk volt a hangja.

Meg kellett, hogy értsen valamit, és mivel én előrelátóbb voltam nála, azt mondtam neki. – Figyelj rám, Alix. Mindig mondhatsz nemet nekem.

– Nem biztos, hogy tudok.

Ahogy a szemébe néztem, a kijelentés mögötti igazság feltárult előttem.

Ugyanúgy érzett, ahogy én.

Nem tudtam, hogy nevezzem.

Még csak le sem tudtam írni az érzést.

De valami volt.

Attól a pillanattól fogva tudtam, amikor mellette álltam az étteremben.

És még jobban, mikor a kezére írtam a telefonszámomat.

És most az érzés még intenzívebb volt, mint eddig bármikor.

Eléggé, úgyhogy el kellett kezdenem sétálgatni, különben a kibaszott kezeim kinyúltak volna utána.

De még nem engedhettem meg, hogy ez megtörténjen.

– Gyere utánam. – A vállára tettem a kezemet, közelebb húzva magamhoz, majd a State Street felé vezettem.

Épphogy megtettem egy lépést, meghallottam. – Várj.

Oldalra néztem, és a tekintetünk találkozott.

– Előbb tudnom kell valamit.

– Mit?

– Ő még képben van?

Ő.

A lány, akivel aznap este voltam.

Jogos volt a kérdés.

– Már régóta nincs. – Összehúztam a szemeimet, és úgy fogadtam be a látványt. – Hadd biztosítsalak valamiről, Alix. Ha nem hívott volna fel az asszisztensem, hogy elrángasson arról a vacsoráról, akkor is a te asztalodnál kötöttem volna ki, csak lehet, hogy pár perccel több időre lett volna szükségem, hogy odaérjek.

Elpirult az arca.

A teste még feszültebbnek tűnt, mint eddig.

– Nem kell elbűvölnöd.

Felnevettem.

Nem tudtam, hogy hogyan viselkedtek körülötte a férfiak. Amilyen csodálatos volt, biztos voltam benne, hogy egyfolytában próbálkoztak.

De én nem ezt tettem.

– Csak elmondom az igazat. – Nem vártam meg a válaszát, hanem egyenesen előre néztem, és sétálni kezdtem, a macskaköveken át vezetve őt a Quincy Markethez. Amikor elhagytuk a vasútállomást, megkérdeztem: – Éhes vagy?

Megvonta a vállát. – Olyan lány vagyok, aki mindig tud enni.

– Én pont az ilyen lányokat kedvelem.

Újra elpirult.

Ez olyan látványt volt, amit sosem tudtam megunni.

– Ez lesz a legjobb étel, amit Bostonban ettél. – Ahelyett, hogy bementünk volna a Quincy Marketbe, az épület oldalához mentünk, a legutolsó kocsihoz a sorban, és beálltunk a rövid sor végére.

– Úgy érzem, tényleg elhiszed. – Ideges volt, babrált a kezeivel, és egyik lábáról a másikra állt.

– Ha ételről van szó, profi vagyok – mondtam neki. – Bízz bennem.

Csak egy mosolyt kaptam válaszként.

De ami tetszett, hogy nem volt semmi egyszerű abban a szájmozgásban. Mosolya elérte a szemeit is, megváltoztatta az arca színét, és apró ráncot vont az orrára.

És ez az egész olyan valódi volt.

Mikor a sor elejére kerültünk, és a rendelésen volt a sor, két extra-ropogós gyrost kértem.

Az előkészítés a tzatziki szósszal kezdődött, rákenték a pitákra, majd zöldségek és hús sorozata következett, utóbbit kicsit rádobták a grillre, ahogy kértem.

Ahogy mindkettőt fóliába csomagolták és kifizettem, szóltam Alixnek. – Még egy megálló. – És visszamentem négy kocsival arrébb.

Itt sült krumplit rendeltem, amit az árus előttünk szeletelt fel és dobta be a fritőzbe. Mikor aranybarnára sültek, és egy nagy tálba rakta őket, átadtam neki a pénzt, és odamentem a fűszerekhez.

– Ecet? – kérdezte Alix, ahogy felemeltem az üveget.

Rápillantottam. – Te soha nem tettél ecetet a krumplidra?

Megrázta a fejét, én pedig lepillantva megöntöztem ecettel az egész tálat, adtam hozzá egy kis sót és egy nagy adag ketchupot.

– Ha egyszer megkóstolod így, soha nem fogod már másként enni.

Leültünk egy üres padra, a sült krumplit közénk tettem, és finoman megérintettem a combja külső szélét. Az a kis zihálás pontosan az a hang volt, amit hallani akartam.

Elhúztam az ujjaimat, és azt mondtam: – Gyerünk, próbáld meg.

Nem óvatoskodott, mikor belemártotta a krumplit a ketchupba, aztán a szájába dobta. És nem félt attól sem, hogy zsírosak lesznek az ujjai.

Ez tetszett.

– Hűha. – Rágcsált, közben kivett egy újabb krumplit, és a ketchupba mártotta. – Ez tényleg a legjobb, amit valaha ettem.

– Tudom. – Odaadtam neki a gyrosát, majd az enyémnek leharaptam a sarkát, és figyeltem, ahogy ő ugyanazt teszi az övével. – Mit gondolsz?

– Te jó ég – válaszolt nyelés után.

Elmosolyodtam a válaszán, és ahogy a szendvicset méregette.

– Ez hihetetlen, Dylan! – A keze mögül beszélt, így nem láthattam a szószt, amiről tudtam, hogy az ajkán van.

Kibaszottul imádnivaló volt.

Kivett még néhány krumplit, majd hozzátette: – Kezdem azt hinni, hogy tényleg az a profi vagy, akinek mondod magad.

– És ez csak jobb lesz.

– Az étel?

– Minden.

Ez egy ígéret volt.

Olyan, amit szándékomban állt betartani.

Amíg feldolgozta, amit mondtam neki, odamentem az egyik kocsihoz és hoztam szalvétát, néhányat átadtam neki és visszamentem a padhoz.

– Miért nem mesélsz magadról? – kérdezte, ahogy leültem.

Visszatért a félénksége, és el akarta magáról terelni a figyelmet.

Megtöröltem a számat, és a gyrost az ölembe tettem. – Tudod, hogy pilóta vagyok. De, amit nem tudsz, hogy saját légitársaságom van.

– Hűha. – Döbbenet ült ki az arcára, bár a felét szalvéták mögé rejtette.

– Már gyerekkorom óta repültem – meséltem neki. – Az apám is pilóta volt és a nagyapám is, szóval benne van a véremben. De ugyanúgy élveztem az üzleti oldalát is, mint magát a repülést, úgyhogy tudtam, hogy az egyik a másik kárára soha nem lesz elég.

– Akkor természetesen csak mentél, és nyitottál egy saját légitársaságot. Ennek így nagyon is van értelme.

Felnevettem a szarkazmusán.

Ez olyan dögösnek hangzott, hogy tőle jött.

Ahogy a kuncogása is.

Istenem, ez a csaj kibaszott gyönyörű.

– Egyik sem jött ilyen könnyen – mondtam neki. – Évekbe telt, mire felépítettem azt, amim most van, és pokoli sok emberbe, akik hittek az álmomban, és volt pénzük, hogy fedezzék. Szerencsére az EmbassyJets jobban teljesített, mint ahogy a befektetők vagy én elvártuk.

Letette a gyrosát, és evett néhány krumplit. – És mi van a családoddal? Ők is Bostonban vannak?

– Van egy nővérem Seattle-ben, a szüleim pedig Somerville-ben élnek, ugyanabban a családi házban, amiben felnőttem. Apám már nyugdíjas. Anya is. Minden kedden bridzseznek. Szóval minden rohadtul normális.

Lenyelte a krumpliját. – Ugyanez – kivéve, hogy én egyke vagyok, egyik szülőm se pilóta, és Maine déli részén nőttem fel.

– Portland?

– Falmouth.

– Még jobb – mondtam. Ismertem jól azt a környéket, mivel sokat repültem Portlandbe, és megnéztem a környező városokat is. – Van egy sarki bolt Falmouth-ban. Nem emlékszem a nevére, de ott van a legjobb töltött keksz, amit valaha is ettem.

– Nina’sVariety a neve, és igazad van, tényleg a legjobb.

Szétváltak az ajkai, ahogy felemelte a gyrost és beleharapott.

Olyan nagy falatot, hogy büszke lettem rá.

Alix menő volt.

Sokkal több volt, mint egy csinos arc.

Ennek a lánynak volt tartása.

Volt története.

Olyan, amit hallani akartam.

És a része akartam lenni.

– Szeretném ezt megismételni – jelentettem ki.

– Én is.

Ahogy felálltam, felé nyúltam, hogy segítsek neki. – Készen állsz a desszertre?

Felmutatta a szendvicsét, aminek csak a felét ette meg. – Nem hiszem, hogy akár csak egy falat is belém fér még.

– Találj neki helyet. – A szemetesbe dobtam a gyrosát az enyém maradékával együtt, és az üres krumplis tasakot is. Aztán a derekára tettem a kezem, és a Quincy Market bejárata felévezettem. – Olyan csokis sütit akarok veled megkóstoltatni, amitől eldobod az agyad.

Ezúttal édesen nevetett. – Hiszek neked.

– Szereted a csokit, nem? – Kinyitottam az ajtót előtte, és besétáltam utána. Ekkor jöttem rá, hogy meg sem kérdeztem tőle, szereti-e a gyrost vagy a szendvicsbe pakolt zöldségeket, vagy épp a sült krumplit.

– A kedvencem – válaszolta.

A francba.

Most még jobban megkedveltem őt.