4.-5.-6. Fejezet

 

NÉGY

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Miss Hell

 

 

Ismeretlen: Szia, itt Peter. Rose-zal dolgozom együtt. Remélem, elmondta, hogy fel foglak hívni.

Én: Szia, Peter. Igen, mondta.

Peter: Ráérsz a hétvégén? Talán elmehetnénk vacsorázni vagy valami?

Én: Igen, jó lesz.

Peter: Mit szólnál a Madison'shoz? Szombaton 8-kor?

Én: Ott találkozunk.

 

 

 

 

 

 

 

ÖT

 

DYLAN

 

HÁROM ÉVVEL ÉS EGY HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Miss Hell

 

 

Három hét és két napba telt, de végül mégis felhívott.

Épp akkor történt, amikor kiléptem egy megbeszélésről egy céggel, amely bőrtermékeket akart eladni nekem. Azokat az egész repülőgépflottám üléseinek és kanapéinak újrakárpitozására használták volna.

Mind a negyvenháromban.

Néhány lépéssel elhaladtam a konferenciaterem mellett, úton az irodám felé, amikor csörgött a mobilom. A képernyőn Maine körzetszáma jelent meg. Bezártam az ajtót, a fülemhez emeltem a telefont, és beleszóltam: – Dylan Cole.

– Szóval ez a neved.

Mosolyogva sétáltam az asztalomhoz.

Naponta több mint ötven hívást kaptam.

De mielőtt felvettem volna, valami azt súgta, hogy ő az – a nő, akinek a nevét még mindig nem tudtam.

– Most, hogy már tudod az enyémet, mi a tiéd?

– AlixRayne.

Alix.

Tetszett a hangzása.

Az is tetszett, milyen szexi volt a hangja a telefonban.

– Te nem cselekszel hirtelen felindulásból, ugye, Alix?

– Miért mondod ezt?

Elhessegettem az asszisztensemet, aki benyújtotta a fejét, és elfordítottam a széket, hogy az egész falat elfoglaló ablakra nézzek. – A legtöbb ember másnap, legkésőbb két nap múlva küld SMS–t. Vagy kitörlik a számot, és nem szándékoznak felhívni. De általában nem tartják meg a számot, és nem várnak három hetet, hogy használják.

– Költöztem. Ezért nem hívtalak hamarabb.

Felkaptam egy stresszlabdát az asztalomról. Felhajítottam a levegőbe, elkapta, majd rögtön visszadobtam. – A legjobb barátomnak költöztető cége van. Pár óra alatt elintézhettem volna a költözésedet és a kicsomagolást.

– Nem fogadtam volna el az ajánlatodat, Dylan. A lakótársaimmal együtt könnyedén meg tudjuk oldani.

Elmozdultam a székemen, amikor a labda balra szállt, és magasra dobtam. – Úgy tűnik, több is van belőled.

– Három van.

– Három? – kérdeztem nevetve.

Az egyetem óta nem éltem ennyi emberrel együtt, és az már tíz éve volt.

Nem tudtam, hány éves Alix. Úgy tippeltem, hogy a húszas évei közepén jár, ami azt jelentette, hogy már rég túl van a diákszövetségi élet szakaszán.

– Két srác az állomásról lakótársakat keresett. Rose és én is, úgyhogy beköltöztünk hozzájuk.

– Rose?

– A lány, akivel együtt vacsoráztam azon az estén, amikor megismerkedtünk. – Most már nagyon kíváncsi lettem.

– És melyik állomásra gondolsz?

– A 33-as fecskendős, 15-ös létrás – a Boylston Street-i tűzoltóság.

Mivel néhány másodperccel ezelőttig nem tudtam a nevét, nem tudtam utánanézni Alixnek, így semmit sem tudtam róla.

Most, hogy belekóstoltam, többet akartam.

– Ott dolgozol?

– Igen, mentős vagyok.

Marketingvezető, ingatlanügynök, művészeti galéria tulajdonos – ezeket el tudtam képzelni. De Alixet egyenruhában, valaki felett térdelve, miközben újraélesztést végez, nem tudtam elképzelni.

Ez nem azt jelentette, hogy utáltam a képzeletemben felvázolt képet.

Tetszett.

Nagyon is.

Ő volt az elsősegélynyújtó, és ennél nem volt semmi tiszteletreméltóbb. Különösen egy olyan kihívásokkal teli városban, mint Boston.

– Lenyűgöző – mondtam.

– Köszönöm.

– Mondd csak, Alix. Miért van egy olyan nőnek, mint te, három lakótársa?

– Olyan, mint én?

A labdát a szék karfáján gurítottam. – Erős, független. Féktelen.

Néhány másodpercig hallgatott, majd így válaszolt: – A szüleim jobban érzik magukat, ha egy portással rendelkező épületben lakom. Egész életüket az ártatlan Maine államban töltötték. Az a gondolat, hogy én ebben a nagyvárosban élek, megrémíti őket. És a lakásomnak itt kell lennie, mert ez az egyik munkakövetelményem. Ezekkel a két drága szükséglettel nem tudnám fizetni a lakbért, ha nem lennének lakótársaim.

Tudtam, mennyit keresnek a városi alkalmazottak.

Az anyám is az volt.

Így megértettem Alix helyzetét.

– Hol vagy? – kérdeztem.

– Úgy érted, ebben a pillanatban?

– Igen.

– Most sétálok ki a tűzoltóságtól, hazafelé tartok.

Egész életemben Bostonban éltem, ezért nagyjából tudtam, hol van az a tűzoltóság. Csak a keresztező utcát nem ismertem. – Milyen messze vagy a Back Bay állomástól?

– Talán hét háztömbnyire.

– Amikor odaérsz, szállj fel a narancs vonalra a DowntownCrossing felé. Ott leszek, amikor kilépsz az ajtón.

– Várj. Azt akarod, hogy felszálljak a vonatra, hogy találkozzunk? Most?

A számítógépemre néztem, és rákattintottam a naptárra, hogy megnézzem a napirendemet. Az mutatta, hogy ma még négy megbeszélésem van, az egyik tizenöt perc múlva kezdődik. Kettő közülük konferenciahívás volt a nyugati parti irodával, egy óra múlva pedig egy olyan pilótával, aki egy hónapos felfüggesztést kapott, mert részegen jelent meg a repülőtéren.

– Csinálj valamit spontán, Alix.

Néhány másodperc telt el, mire azt mondta: – Oké, ott találkozunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

HAT

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Niky

 

 

A MADISON’S, az étterem, ahol Peterrel találkoztam, csak néhány háztömbnyire volt a sorházamtól, így könnyen el tudtam oda sétálni. Ahogy felvettem a kabátomat, azon tűnődtem, vajon Rose mit mesélt rólam neki, és hogy azért választotta-e ezt a helyet, mert ilyen közel volt az otthonomhoz.

Meg kellett kérdeznem tőle.

Amúgy is régóta esedékes volt egy beszélgetés. Ma, miután hazaértem a munkából, fel kellett volna hívnom, de túl elfoglalt voltam az előkészületekkel.

Szóval, miután becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és óvatosan lesétáltam a lépcsőn, elővettem a telefonomat, és rányomtam a nevére a névjegyzékben.

Már az első csörgés után felvette. – Csajszi, még öt percet adtam volna neked, mielőtt én hívlak, és letépem a fejedet. Ma este randira mész. Hogyhogy nem beszélünk előtte?

– Tudom. Sajnálom.

– Meg van bocsátva.

Felnevettem. – De gyorsan tisztáznom kell valamit. Ez nem randi.

– Akkor micsoda?

Elgondolkodtam a kérdésén, próbáltam megfogalmazni azt a választ, ami miatt többféle ruhát is felpróbáltam, mielőtt ennél maradtam, és amiért a sminkemre is kicsit több időt szántam.

Az igazság az volt: – Őszintén szólva, fogalmam sincs.

– Nem kell rá címke. Elmész valahová, és ennyi. Na, mondd, mit vettél fel.

Bár tudtam, mi van rajtam, mégis lenéztem, miközben elhaladtam egy nagyobb férficsoport mellett. – Szűk farmer, egy könnyű pulóver és térdcsizma.

– Ittál egy pohár bort, mielőtt elindultál?

Eltűnődtem, vajon eljön-e valaha az a pont az életemben, amikor nem teszi fel ezt a kérdést. – Egy fél pohárral.

– Jó – felelte. – Reméltem, hogy megünnepled, még ha nem is vagyok ott, hogy rád kényszerítsem.

Ez is egy ilyen pillanat volt.

Legalábbis ő annak tartotta.

Nem akartam túl sokat agyalni rajta, ezért témát váltottam: – Mit csináltok ma este Terryvel?

Terry Rose vőlegénye volt. Nem sokkal azután kezdtek randizni, hogy mindannyian összeköltöztünk, nagyjából akkor, amikor én megismerkedtem Dylannel. Amikor Terry és Rose kapcsolata komolyra fordult, összeköltöztek, és két másik tűzoltó költözött be hozzám egy másik állomásról.

Néhány hónappal később én is elköltöztem.

Épp kezdtem volna felnyitni ezt az emléket, miközben Rose elmesélte, mit terveznek mára, amikor meghallottam egy hangot.

Egy hangot, amit nem hagyhattam figyelmen kívül.

Egy hangot, amelyre évek óta rá voltam hangolva.

Valaki segítségre szorult.

Megálltam, és végignéztem magam előtt és mindkét oldalt, amíg meg nem találtam a forrást. Két férfi állt néhány lépéssel arrébb, egy közeli sikátor bejáratánál. Az egyik a földön ült, előrehajolva. A másik fölé hajolt, és igyekezett valamilyen reakciót kiváltani belőle.

Kevesebb mint egy másodperc alatt felmértem a helyzetet.

A szívem vadul verni kezdett, a kezem pedig annyira remegett, hogy majdnem elejtettem a telefont.

A térdelő férfi rázta az eszméletlen pasi vállát.

Ő azonban továbbra sem reagált.

A tapasztalatom azt súgta, hogy orvosi beavatkozás nélkül csak rosszabb lesz.

Szüksége volt egy mentőápolóra, utána pedig kórházba kell szállítani.

A folyamatot nagyon jól ismertem.

De még ha segíteni is akartam volna, nem tudtam, képes vagyok-e rá.

Istenem, össze kellett szednem magam.

Le kellett lassítanom a légzésem és megállítani a remegést.

Először is pislogtam.

Erősen.

És akkor láttam meg, hogy a járda közepén állok.

Lemerevedve.

Az emberek mindkét irányba elhaladtak mellettem.

Még mindig a fülemhez szorítottam a telefont, Rose pedig csak beszélt tovább.

Megráztam a fejem. Ránéztem a két férfira, és rákényszerítettem magam, hogy arra koncentráljak, mit kell tennem.

– … és akkor rendelünk egy kis szusit…

– Rose, mennem kell – vágtam a szavába.

Leraktam a telefont, és teleszívtam a tüdőmet annyi levegővel, amennyit csak bírt. Aztán rávettem a testemet, hogy annyira ellazuljon, hogy oda tudjak sietni a sikátor bejáratához. Amikor odaértem, megszólaltam:

– Segítségre van szükségük?

A térdelő férfi gyorsan felnézett rám. – Orvos?

Nem volt időm elmagyarázni a képzésemet. Inkább melléjük csúsztam, és leguggoltam, hogy velük egy szintre kerüljek. – Olyasvalaki vagyok, aki tud segíteni. Mi a neve?

– Joe Marino.

Az ujjaimat Joe csuklójára helyeztem. – Joe? – szólítottam meg élesen, határozott hangon. – Joe, ki tudná nyitni a szemét, és rám nézni? – A pulzusa rendkívül lassú volt. – Mit vett be?

– Csak rengeteg piát.

Felemeltem Joe felsőtestét, hogy ne előre essen, hanem a háta a falnak támaszkodjon. Most, hogy feje megemelkedett, újra felmértem az állapotát. Az ajkai kezdtek elkékülni. Az arca kipirult, ami arra utalt, hogy emelkedik a testhőmérséklete. Felemeltem a szemhéját, hogy lássam, hogyan reagálnak a pupillái a telefonom zseblámpájára. Kitágultak.

– Biztos, hogy csak ivott? – kérdeztem.

Joe állkapcsa megereszkedett, és ropogó hangot hallottam a torka hátuljából.

– A felesége ma reggel adta át neki a válási papírokat. Lehet, hogy benyelt valamit, mielőtt találkoztam vele a bárban. De a franc se tudja.

Kikapcsoltam a zseblámpát, és megnyitottam a telefon billentyűzetét.

– Ki maga? – kérdeztem.

– Smith Reid, a legjobb barátja.

– Mikor látta utoljára eszméleténél?

A szememet Joe-n tartottam, miközben Smith válaszolt.

– Egy perccel ezelőtt. A bárban voltunk, és láttam rajta, hogy ideje hazamennie. Kimentünk az ajtón, és rám zuhant. Ide hoztam félre, hogy megnézzem, mi a franc van vele. Néhány másodperccel később érkezett maga.

Smith-nek nem válaszolva beütöttem a hívást: kilenc, egy, egy.

Amint kapcsolták, megszólaltam:

– Itt Boston nyolc-négy-kilenc-kilenc-három-hét diszpécsere. Egy sikátorban vagyok a Beacon és a Fairfield Street között egy eszméletlen férfival, körülbelül harminc éves, lassult pulzussal, kitágult pupillákkal, cianózissal és részlegesen elzáródott légutakkal. A megfigyelésem alapján túladagolásra utaló jeleket mutat. Küldjenek egy mentőt.

– Küldöm a mentőt – válaszolta a diszpécser. – Körülbelül három perc. Mi a férfi neve?

– Joe Marino – mondtam. – Itt van a legjobb barátjával, Smith Reiddel. A sikátor szabadon megközelíthető, semmi nem blokkolja a bejáratot. Szóljon a mentősöknek, hogy hozzanak hordágyat.

– Azonnal értesítem őket – mondta. – Marad a helyszínen, amíg kiérnek?

– Igen.

– Akkor bontom a hívást.

Ahogy visszatettem a telefont a táskámba, találkozott a tekintetem Smith-ével.

– Meg tudná emelni az állát? Ha folyadék van a légútban, nem engedhetjük, hogy megfulladjon tőle.

Smith közelebb húzódott Joe-hoz, és egyik kezét a nyaka tövéhez, a másikat a feje hátsó részéhez tette.

– Mennyi idő múlva érnek ide?

– Körülbelül két perc.

– Túléli?

A képzés során azt tanították, hogy ilyen kérdésekre sosem szabad válaszolni. Ezért továbbra is Joe-ra koncentráltam, és csak annyit mondtam:

– Fogalmam sincs.

A kezem most már a homlokán volt, ami még melegebbnek tűnt, és a bőre egyre nyirkosabb lett.

Nem tudtam kezelni őt. Nem volt nálam semmilyen orvosi felszerelés – sem Narcan, sem infúzió.

– Tényleg azt gondolja, hogy túladagolta magát?

Annyi aggodalom volt a hangjában. Ahogy gyorsan ránéztem, ugyanennyi ült az arcán is.

– Mivel nincs mód megvizsgálni őt, nem tudom megerősíteni, mi történik a testében. Csak a tüneteit tudom megerősíteni.

– És azok azt mutatják, hogy ő… – A hangja elhalt, felemelte a kezét Joe nyakáról, és végig húzta a haján. – Jézusom, Joe. Nyisd ki a szemed, és nézz rám, haver. – Amikor Joe nem reagált, Smith a kezét a barátja mellkasára tette, és megrázta. – Nyisd ki a kibaszott szemed. Tudom, hogy most hallasz engem.

Nem állítottam meg, mert nem gondoltam, hogy a mozgás ártana Joe állapotának.

– Mit a francot vettél be? – Közelebb hajolt Joe arcához. – Nem kellett volna ezt csinálnod. Megoldottuk volna. Segítettem volna neked, ezt tudod.

Ahogy Joe pulzusa még egy kicsit lassult, meghallottam a szirénát. Olyan hangos volt, hogy nem lehetett több néhány háztömbnél.

– Már majdnem itt vannak – mondtam Smithnek.

Az ujjaim Joe csuklóján maradtak, folyamatosan figyeltem a pulzusát, arra az esetre, ha annyira lelassulna, hogy újraélesztést kellene alkalmaznom. A szemem rá szegeződött, figyeltem a bőrének színét, az arca apró mozdulatait, a mellkasa minden emelkedését. A fülem pedig a hangokra, amelyek a szájából jöttek.

Amikor a mentősök kiszálltak a mentőautóból, és felénk jöttek, megmondtam nekik Joe pulzusát, majd Smith-nek azt mondtam: – Jöjjön utánam.

– Azt kéri, hogy hagyjam itt őt?

Hátranéztem. – Csak azt kérem, álljon félre, hogy legyen helyük dolgozni rajta. Amint beteszik a mentőbe, felengedik magát is, és vele mehet a kórházba.

Egy szó nélkül felállt, és követett a járdáig, néhány lépéssel távolabb az épülettől.

A mentősök a hordágyat az utca szélére tették, és elfoglalták a helyünket Joe mellett.

Megfordultam Smith felé. – Jól van?

A szemei nem szakadtak el Joe-ról, de innen nem sokat láttunk.

– Ő ott a legjobb barátom. Nem tudom, túléli-e. A francba, hogy lennék jól?

Nem tudtam olyat mondani, ami biztosítaná, hogy Joe teljesen fel fog épülni. Ez attól függött, mit mutatnak a létfontosságú értékei, hogyan reagál tovább a teste, hogyan kezelik útközben a mentősök.

Azt tudtam, hogy minden másodperc, amit Joe kezelés nélkül tölt, csökkenti a túlélési esélyeit.

A mentősök ezt is tudták.

– Várjunk itt – mondtam Smithnek, és a mentő oldalához vezettem.

A sikátor mellett már kezdett gyülekezni a tömeg. Nem akartam, hogy Smith-ről megfeledkezzenek, miután Joe-t a hordágyra tették.

– Kurvára sietniük kellene – mondta Smith. Karját a mellkasa előtt összefonta, a légzése sokkal gyorsabb volt, mint a legjobb barátjáé.

– Jók abban, amit csinálnak – biztosítottam.

Boston csak a legjobbakat alkalmazta, úgyhogy emiatt nem kellett aggódnia.

Tett néhány lépést előre, majd ugyanannyit vissza. A keze a bicepszéről a hajára vándorolt, onnan pedig a mentő nyitott ajtajára, amit megfogott.

Mivel még mindig nem sokat láttam Joe-ból, kihasználtam az alkalmat, hogy felmérjem Smith-t — amit eddig még nem tettem meg.

Az állkapcsának izmai megfeszültek. Az ajkait összeszorította, dörzsölte őket egymáshoz. Ádámcsutkája megmozdult, amikor nyelt. De a tekintetét értettem meg a legjobban.

A fájdalmat, a tehetetlenséget. Mind ott volt a szemében.

– Tudok valamiben segíteni?

Abbahagyta a járkálást, és rám pillantott, de a szemünk csak egy másodpercre találkozott, mert hirtelen mozgás támadt a sikátorban. A mentősök a hordágyra tették Joe-t, bekötötték, és felénk tolták.

– Ő Smith Reid – mondtam a mentősöknek, rá mutatva. – Joe legjobb barátja. Vele fog menni a kórházba.

– Semmi gond – mondta az egyik mentős, miközben készültek felemelni a hordágyat a mentőbe.

Amikor Smith újra rám nézett, csak annyit mondtam: – Sok szerencsét.

Nem vártam meg, hogy válaszoljon.

Azonnal sarkon fordultam, és nem álltam meg, míg meg nem láttam a jól ismert sötétvörös téglasort és az öt lépcsőfokot, amely a sorházam bejáratához vezetett.

Kinyitottam az ajtót. A kulcsot a bejárati asztalon álló tálba tettem, a táskámat pedig a konyhai bárszékre.

Levettem az üveg vörösbort, és a telefonommal együtt bevittem a hálóba. Ahogy az ékszereimet a gardrób jobb oldalán lévő fiókba tettem, megpillantottam Dylan kézzel írt cetlijét az alsó polcon, egy magassarkú mellett.

A legőrültebb helyeken hagyta ezeket.

Elolvastam a szavait.

Én is szeretlek, gondoltam, miközben levetkőztem, és a szennyesbe dobtam a ruháimat, a csizmám pedig ott maradt, ahol éppen leesett.

Sminkben maradva, fogmosás nélkül vittem az ágyhoz a bort és a telefonomat, és bebújtam. Miután kényelembe helyezkedtem és pár nagy korty vörösbort lenyeltem, megnéztem az üzeneteket, amelyek elárasztották a kijelzőmet.

 

Rose: Miért tetted le olyan gyorsan? Minden rendben?

Rose: Miért nem írsz vissza?

Rose: Peter azt mondta, nem jelentél meg az étteremben. Teljesen kiborulok, Alix. Hol vagy?

Rose: HÍVJ FEL.

 

Felhívtam volna, amint összeszedem magam. Miután újrajátszottam magamban mindent, ami történt, és sikerült helyre tennem.

Mert ami most történt, az egy pillanat volt.

Egy olyan pillanat, amit meg kellett ünnepelni.

Eljutok oda.

Csak több mint két másodpercre lesz szükségem.