1.-2.-3. Fejezet

 

ELSŐ RÉSZ

 

 

 

 

Fordította: Tony

 

 

 

 

Mindig hallottam a zenét.

A ritmust, a dalszöveget.

Csak egyszer kellett hallanom egy dalt, és már elkezdtem játszani a fejemben.

Egy nap… a zene elhallgatott.

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Miss Hell

 

 

– 911, MIBEN SEGÍTHETEK? – mondtam a fülhallgatóba, miközben a számítógép képernyőjét bámultam.

Válaszra várva mély levegőt vettem, és az ujjaimat a billentyűzetre helyeztem, a hüvelykujjammal finoman megérintettem a szóköz billentyűt, de nem annyira erősen, hogy ténylegesen lenyomjam. A testem megfeszült. A lábujjaim hegye belemart a cipőm talpába.

Ez egy rituálé volt.

Amit minden hívásnál megismételtem.

– A Public Gardenben vagyok – mondta a nő. – És egy férfi épp most esett le az egyik padról. A földön fekszik, sikoltozik. Valószínűleg hallja a háttérben. Úgy tűnik, megsérült a karja vagy valami. – Miután feldolgoztam a leírását, a mellkasom ellazult.

A levegőt, amit visszatartottam, lassan kifújtam a számon.

A kopogás abbamaradt.

– Mi a neve? – kérdeztem.

– Miért kell ez?

– A nyilvántartásunkhoz kell, és hogy tudjam, hogy hívjam.

– Nem szeretném megadni a vezetéknevemet, de a keresztnevem Rachel.

– Rachel – ismételtem, miközben beírtam a rendszerbe. – Tudja a férfi nevét?

– Nem ismerem. Csak sétáltam a barátommal, és láttam, mi történt.

– Olyan közel tud menni hozzá, hogy megkérdezze, jól van-e?

– Nézze, csak udvariasságból hívom. Nincs időm odamenni és megnézni, hogy mi van a férfival.

Mielőtt válaszolhattam volna, Rachel letette a telefont.

Így befejeztem a jegyzetek begépelését, és kiküldtem a mentőcsapatot a Public Gardenbe. Mielőtt elindultak volna a tűzoltóságtól, már tudták, hogy a férfi karja, válla vagy akár a feje is sérülhetett, és hogy más tünetekről nem érkezett jelentés.

Miután befejeztem a kódolást, kijelentkeztem és levettem a fülhallgatót. Aztán elővettem a táskámat az alsó fiókból, és belenyúltam a mobilomért. Megtaláltam Rose utolsó üzenetét, és elkezdtem gépelni.

 

Én: Nem fogok odaérni. Kimerültem.

Rose: Ha nem jössz el, átmegyek a házadhoz, és kirángatlak onnan. Te döntesz.

Én: Most indulok a munkából. 15 perc múlva ott vagyok.

Rose: Kint kaptam asztalt, pont szemben. Nem lehet eltéveszteni.

 

Visszatettem a telefont a táskámba, felálltam az asztaltól, és átvágtam a call centeren. Itt fogadták a legtöbb sürgős és nem sürgős hívást Boston minden kerületéből. Itt dolgoztunk nyolcórás műszakokban, és naponta több mint ezer hívást kezeltünk.

Azon tűnődtem, hogy holnap is ugyanaz lesz-e a rituálé.

Vagy más lesz.

Vagy talán egyáltalán nem lesz rituálém.

Ezt a gondolatot megszakította, amikor Marla irodája mellett elhaladva hallottam: – Alix.

Vonakodva megálltam, megfordultam, és visszamentem az ajtóig. – Szia – mondtam, és néztem, ahogy mosolyogva feláll a székéből.

Marla tiszt volt, és azóta felügyelte ezt az osztályt, hogy hat éve a város alkalmazásába álltam. Akkor találkoztam vele, amikor az EMT toborzó akadémián voltam, amikor először felvettek.

Karjait a vállamra tette, és megölelt. – Remélem, a mai nap jól telt.

Becsuktam a szemem, és ügyeltem rá, hogy ne hallja meg a sóhajomat.

Ez volt az, amit nem akartam.

Ahogyan azt sem, hogy a kollégáim extra nagy mosollyal fogadtak, amikor ma reggel beléptem a call centerbe.

És a kártyával, amit az asztalomra tettek, amit a műszakom előtt kinyitottam.

És az ebédmeghívás, amit visszautasítottam.

Mindez teljesen felesleges volt.

És túl sok volt.

Visszaöleltem, mert ez volt a helyes, és azt mondtam: – Igen, a mai nap jól ment. – Aztán azonnal elhúztam a kezem.

– Holnap találkozunk?

– Természetesen.

Azon tűnődtem, vajon holnap más lesz-e.

Erre gondoltam, miközben átvágtam a rendőrség központján.

Ez az épület tele volt alkalmazottakkal, akik közül sokakat már ismertem. Talán szinte mindet. Ha megláttak volna, megállítottak volna. Beszélni akartak volna velem.

Néhányan talán meg is akarnának ölelni.

Hogy elkerüljem a kontaktust, elővettem a telefonomat, a fülemhez emeltem, és úgy tettem, mintha komoly beszélgetésbe lennék merülve. Ugyanakkor minden helyiségben, amelyen áthaladtam, a bal oldalon maradtam, és lefelé néztem.

Ez volt minden, amit tehettem, hogy észrevétlen maradjak.

Megkönnyebbülés öntött el, amikor egy szót sem szólva kijutottam az épület elülső részéből, és folytattam utamat a Ruggles állomás felé, sietve felszálltam a vonatra, mielőtt bezárultak az ajtók.

Két megálló.

Ennyire volt a Back Bay állomás.

Az út során karomat a fémoszlop köré fonva végiglapoztam az egyik alkalmazásomat. Csak néhány állapotfrissítést tudtam elolvasni, mire a hangszórókból bejelentették a Back Bay állomást.

Miután kiléptem az ajtón, végigmentem a Dartmouth Streeten, amíg el nem értem az éttermet. Rose pontosan ott volt, ahogyan az SMS-ében írta. Egy kis, kerek asztalnál ült, amelyen két pohár vörösbor és egy felvágottas tál állt.

– Szia – mondta, amikor közeledtem, és megölelt, amint odaértem.

Nem bántam.

Ez is az egyik oka volt annak, hogy itt voltam.

Én is visszahúzódtam, amennyire csak tudtam.

Rose-t és engem szobatársaknak osztottak be az első évünkben a Northeastern egyetemen. Én egy félénk lány voltam Maine déli részéről, aki könnyedén bekerült a dicsőségtáblára, és az egészségügyben akart dolgozni. Emellett rendkívül tapasztalatlan voltam a bulizás terén. Rose Dél-Bostonból származott. Az ivászatban szerzett mesterdiplomával érkezett az egyetemre, és másnap reggel hányni tudott anélkül, hogy elmosódott volna a rúzsa.

Teljesen ellentétek voltunk.

És bár az évek során mindketten sokat változtunk, még mindig közelebb álltunk egymáshoz, mint valaha.

– Szia – suttogtam vissza.

Olyan szorosan ölelt, hogy alig tudtam lélegezni.  – Köszönöm, hogy nem mondtad le.

– Hát, megpróbáltam – ismertem be.

– Tudod, ha tényleg nem akartál volna ma este eljönni, nem kényszerítettelek volna.

– Tudom.

Leültem az asztal másik oldalára, vele szembe. Miután a táskámat a szék sarkára akasztottam, felemeltem a borospoharat, összekoccintottam az övével, és kortyoltam egyet.

Pinot noir.

Tudta, mire van szükségem.

– A pillanatokra! – mondta, miközben én lenyeltem a bort.

Rose hitt abban, hogy meg kell ünnepelni őket.

Mindig.

És szerinte a mai nap is ilyen volt.

– A pillanatokra – ismételtem.

Ivott egy kortyot a poharából, majd keresztbe fonta a karját az asztalon, és közelebb hajolt. – Mesélj el mindent a napodról. Minden részletet hallani akarok.

Tudtam, hogy ez a kérdés jönni fog. Részben ezért akartam lemondani. – Felkeltem, elmentem futni, majd munkába mentem, és most itt vagyok veled. Nincs sok más mondanivalóm.

– Alix…

Nem feddő hangon mondta a nevemet.

Úgy mondta, mintha arra biztatna, hogy beszéljek róla. Mert Rose mindig azt hitte, hogy valamit ki kell adnom magamból.

– A munka jól ment – mondtam. – Az egész műszak meglehetősen eseménytelen volt, őszintén szólva, és nagyjából véve meglepően biztonságos nap volt Bostonban. – Az arca kezdett ellazulni.

Nem kerülte el a figyelmemet, milyen feszültnek tűnt.

– És napos idő volt – mondta.

Bólintottam. – Hálás vagyok érte. – Ittam még egy kortyot, remélve, hogy elégedett lesz, és témát vált.

– Van egy hírem.

Megkönnyebbülve, hogy teljesült a kívánságom, előrehajoltam, és fogtam egy kocka sajtot és egy szelet prosciuttót. – Ó, igen? Miféle híred?

– Kiválasztottam egy férfit.

– Mi? – kérdeztem, miközben rágtam a szájamban lévő falatot. – Már van férjed, akkor miért a fenébe keresnél másikat?

– Ő nem nekem való. Hanem neked.

Megrázta a fejem. – Ó, nem.

– Tudod, hogy már régóta szeretnélek összehozni téged az egyik művészeti igazgatóval az irodámból, és most végre eljött az idő. Ne hidd, hogy elfelejtettem az ígéretedet.

Három hónapja és egy hete Rose megkérdezte, hogy összehozhat-e minket.

Azt mondtam neki, hogy három hónap múlva megfontolom.

Okos volt, hogy nem a múlt héten kérdezte meg.

Még okosabb volt, hogy most kérdezett.

Letettem a szinte üres poharat, amit észre sem vettem, hogy a kezemben tartottam.

Épp válaszolni akartam, amikor ő így folytatta: – Nem kérem, hogy komoly kapcsolatba kezdj vele. Csak azt szeretném, ha találkoznál vele vacsorázni. Ugyanúgy, ahogy most mi is tesszük. Ha lesz szikra köztetek, akkor folytasd vele. Ha nem, akkor legalább megpróbáltad.

– Te tényleg azt akarod, hogy lefeküdjek valakivel, ugye?

– Az olyan rossz dolog?

Kinyitottam a számat, majd azonnal becsuktam. Át kellett gondolnom, mit fogok mondani, mielőtt valami felejthetetlen kijönne belőle. – Nem, szerintem nem az.

– Jó – mosolygott. – Akkor hadd segítsek neked szexpartnert szerezni.

Nem tudtam, hogy tényleg elmennék-e a randira az művészeti igazgatóval. De hogy elkerüljem Rose egyik előadását, mosolyogtam, és meggyőző hangon mondtam: – Alig várom.

 

 

 

 

 

 

 

 

KETTŐ

 

DYLAN

 

HÁROM ÉVVEL ÉS KÉT HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Miss Hell

 

 

AMIKOR ELŐSZÖR láttam AlixRayne-t, épp az étterembe sétált be, ahol én is vacsoráztam. Egy lánnyal volt ott, akiről később megtudtam, hogy Rose, a legjobb barátnője. Én egy másik nővel voltam ott.

Nem akartam figyelni Alixet, ahogy átmegy a termen. A randim egyszerűen nem kötötte le a figyelmemet.

És mivel szoktam figyelni a környezetemet, és a perifériás látásom érzékenyebb, mint a legtöbb emberé, amint Alix belépett közvetlenül jobbról, nem tudtam levenni róla a szemem.

Kibaszottul gyönyörű volt.

Mindkét nő egy asztalhoz ült le, alig tíz méterre az enyémtől.

Alix leült, velem szemben.

Aztán nevetett valamin, amit Rose mondott, és leeresztette a tekintetét a borlapra.

– Dylan? – kérdezte a partnerem.

Megfordítottam a fejem, és most már rá néztem, de a másik asztalról jövő hangokat hallgattam. – Igen?

– Nem akartál bort rendelni a vacsorához? Szerintem hamarosan itt lesz.

Nem akartam udvariatlan lenni, de már nem akartam vele vacsorázni.

Még akkor sem, ha ez azt jelentette volna, hogy garantáltan szopást kapok a hátsó ülésen, amíg a sofőröm hazaviszi őt.

A másik asztalnál ülő gyönyörű nővel akartam lenni. Azzal, akinek hosszú, csokoládébarna haja volt, karcsú dereka és természetesen duzzadt, halványrózsaszín ajkai.

Épp válaszolni akartam, amikor rezgés hallatszott a zakóm belsejéből. A zsebembe nyúltam, és elővettem a mobilomat. Amikor megláttam a nevet a képernyőn, azt mondtam a randimnak: – Ezt fel kell vennem. – Ujjamat végigcsúsztattam a telefonon, és a fülemhez emeltem: – Igen?

– Van egy kis gond – mondta az asszisztensem.

– Beszélj.

– Az egyik pilóta ittas állapotban jelent meg. Hazaküldték, és a beszállás késik. A gép harminc perc múlva indulna a Logan nemzetközi repülőtérről. Felvettem a kapcsolatot az összes többi pilótával a környéken, de egyikük sem elérhető. Hogyan szeretnéd, hogy eljárjunk atovábbiakban?

– Hova megy?

– Las Vegasba.

Tudni akarta, hogy én repülök-e a géppel, vagy inkább foglaljon-e a utasoknak egy kereskedelmi járatot, és adjon-e nekik jóváírást a kellemetlenségért.

Ügyfeleim sok okból választották a légitársaságomat.

Az egyik az volt, hogy mi mindig felvittük őket a levegőbe, és soha nem kereskedelmi járaton.

Kitaláltuk.

Bármi is legyen az.

Ezért már tudta a válaszomat, mielőtt kimondtam volna: – Harminc perc múlva ott leszek.

– Értesítem a repülőteret.

A telefont a kabátomba tettem, és a hátsó zsebemből elővettem a pénztárcámat. Kivettem három százdolláros bankjegyet, tudva, hogy az több mint elég lesz az összes rendelésünk kifizetésére, és az asztalra tettem őket. – Mennem kell.

– Mi? Komolyan?

Felálltam az asztaltól, és odamentem az ő székéhez. A kezemet a vállára tettem, és azt mondtam: – Maradj. Élvezd a vacsorát. Edd meg az ételt... és az enyémet is. Ha akarod. Örülök, hogy megismertelek... – Megálltam, és köhintettem, próbálva emlékezni a nevére. Nem jutott eszembe, és nem tudtam mit mondani, ezért elsétáltam.

De nem hagytam el az éttermet.

Odasétáltam Alix asztalához, mellé álltam, és hátat fordítottam a randimnak. – Elnézést – mondtam.

Rose már rám nézett.

Alix nem.

Várnom kellett, amíg lassan felém fordult, és tekintete fokozatosan felemelkedett, amíg el nem érte az arcomat. – Szia.

– Szeretnék adni neked valamit.

Idegességében elmosolyodott. – Oké.

– Add ide a kezed!

– Nem ad neked semmit, amíg nem tudom, miről van szó – mondta Rose.

A barátságuk dinamikája abban a pillanatban meghatározódott.

Ahogy a személyiségük is.

Rose-ranéztem. – Amit adni akarok neki, az nem fog fájni.

– Azt nem tudom.

Ismét a hátsó zsebembe nyúltam, elővettem a pénztárcámat, és odaadtam neki. – Minden benne van, a személyim, a pilótaengedélyem, a hitelkártyáim, a bankkártyám és több mint ezer dollár készpénz. Ha bármi történik vele, átadhatod a rendőrségnek. Kivéve a készpénzt, azt megtarthatod.

Felnézett a tenyeréről, ahol mindez feküdt, és végül azt mondta:

– Rendben van.

A tekintetem visszatért Alixre. – Kérema kezedet.

Felvette az öléből, és amikor a levegőben mozgott, elkaptam és megfordítottam a kezét. Miközben a tenyerét felfelé tartottam, elővettem a kabátomból egy tollat, és a bőréhez nyomtam, végigfutva a hegyével.

Amikor végül elengedtem, ránézett, hogy mit írtam. – A telefonszámod? – Bólintottam.

– Be is írhattad volna a mobilomba.

– Az túl személytelen.

– És a kezemre írni nem az?

Az összes kérdés közül pont ezt tette fel.

– Megérinthettelek – mondtam, és nyelvemmel körbefutottam ajkam sarkát, emlékezve arra, milyen érzés volt. – Aztán láthattam és érezhettem, hogyan reagálsz rám.

A szemembe nézett, arcán pír jelent meg. – Lehet, hogy férjnél vagyok.

Nem érdekelt, ha így volt.

Ennyire erős érzéseim voltak iránta, miután csak egy percig voltam a közelében.

– Akkor ne hívj fel. Vagy hívj. A döntés a tiéd.

Amikor néhány lépést tettem Rose felé, Alix azt kérdezte: – Hova mész?

Vártam, amíg Rose a pénztárcámat a kezemre tette, majd azt mondtam: – A repülőtérre. Repülnöm kell.

– Pilóta vagy. – Nem úgy mondta, mintha kérdezné. Úgy mondta, mintha csak elraktározta volna az információt, rögzítette volna az agyában, pedig már másodszor mondtam el neki.

– Sok minden vagyok – válaszoltam, majd elhagytam az éttermet.

Harmincnyolc perccel később már a levegőben voltam.

 

 

 

 

 

 

 

HÁROM

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Miss Hell

 

 

A HÁZAM CSAK hat háztömbnyire volt az étteremtől – túl közel ahhoz, hogy autót hívjak, de éppen elég messze ahhoz, hogy friss levegővel töltsem meg a testemet. Így, miután Rose-zal vacsoráztam, hazasétáltam, és magamba szívtam a város illatait, hangjait és látványát.

Boston soha nem volt csendes.

Ezt nagyra értékeltem.

A csend olyan volt, mint a nedvesség: olyan környezetet teremtett, amelyben a dolgok növekedni tudtak. Romlani. Megrágni a falakat és az alapokat.

Nem akartam ilyen teret és szabadságot adni a gondolataimnak az agyamban. Tudtam, hogy soha nem fognak eltűnni, de azt akartam, hogy életem hátralévő részében szunnyadjanak.

Ezért inkább a zajt kedveltem, különösen, amikor beszivárgott a barna téglás házam ablakain, és hanggal töltötte meg a szobákat.

Ma este mintha extra adag lett volna belőle, ami izgatottá tett, miközben hazafelé tartottam. Amikor befordultam a házamhoz, felgyorsítottam, és sietve felmentem az öt lépcsőfokot.

Kinyitottam az ajtót.

A kulcsok egy tálban voltak az előszoba asztalán, és a táskámat a konyha legközelebbi bárszékére tettem.

A pulton egy üzenet volt Dylantől.

Mosolyogva elolvastam, és megfogtam a mellette álló üveg vörösbort. Amikor a szemem az utolsó szóra esett, töltöttem egy pohárral, és bevittem a hálószobába.

Az ékszereimet a szekrény jobb oldalán lévő fiókba dobtam, a ruháimat a szennyeskosárba, a cipőimet pedig oda, ahová a padlóra estek.

Anélkül, hogy megálltam volna a fürdőszobában fogat mosni vagy sminket lemosni, a bort az ágyhoz vittem, és bebújtam. Miután elhelyezkedtem, nyúltam az éjjeliszekrényen lévő táblagép felé, megnyomtam a gombot, ami lekapcsolta a villanyt, és egy másikat, ami bekapcsolta a tévét.

HGTV.

Csak azt néztem.

Még ülve néhány korty bort ittam, az alsó testem belesüppedt a matracba, az izmaim lassan kezdtek ellazulni. Amikor az érzés a testem közepére terjedt, letettem a poharat a tablet mellé, és lecsúsztam, amíg a fejem a párna puha tollába nem fúródott.

A takarót a nyakamig húztam, és a bor melegsége elkezdett az arcomba áradni.

Becsuktam a szemem.

A hasamra fordultam, és a felső lepedő hűvössége most a meztelen fenekemen pihent.

Épp, amikor a párnát magamhoz szorítottam, meghallottam őt.

Újra elmosolyodtam.

Aztán hosszú, mély sóhajt hallattam. – Hiányoztál, Dylan – suttogtam.

– Hiányoztál.

Itt volt.

Velem.

Ez volt az egyetlen dolog, amit akartam.

– Nem tudok nem rád gondolni – tette hozzá.

Ettől megborzongtam.

Még jobban.

Mozgást éreztem, és a takaró elmozdult. Aztán hirtelen rajtam volt. Az illata.

Az érintése.

A jelenléte.

Mindent imádtam.

Míg én hasra feküdtem, a szája lefelé haladt a hátamon, csókokkal borítva a gerincemet. Ez arra kényszerített, hogy az ajkaimat szinte olyan szélesre nyissam, mint a lábaimat. – Annyira gyönyörű vagy, Alix.

Ó, Istenem.

Karom a párna alól előbukkant, és lecsúszott az elülső részemre, amíg két ujjbegyem a csiklómat nem nyomta meg. – Akarlak téged – nyögtem.

A csípőm magasabbra emelkedett, hogy könnyebben hozzáférjen, és a hegye könnyedén megtalálta a nedvességemet.

A fülembe morgott, majd hallottam: – Mindent megkapsz tőlem. – Nyeltem egyet.

Aztán felhördültem, amikor hosszú, vastag tagja mélyen belém hatolt.

Tökéletes volt.

Ahogyan az az érzés is, ami elárasztotta az egész testemet, a bizsergés, ami minden végtagomba elterjedt.

Az érzelmek égették a mellkasomat.

És minden egyes mozdulattal a puncim még jobban lüktetett.

– Szeretlek – suttogtam.

Ez igaz volt.

Jobban szerettem őt, mint bármi mást a világon.

Ő is tudta ezt.

Folyamatosan ezt mondtam neki.

– Én is szeretlek, Alix.

Mindig nagyon egyértelműen kifejezte az érzéseit, és azok ugyanolyan erősek voltak, mint az enyémek.

A köldökömben érzett bizsergés feljebb kúszott, a csiklómban érzett lüktetés egyre erősebb lett.

Meghúzta a hajamat, és az arcom felemelkedett a párnáról; meleg levegő vette körül, és éreztem a csókjait a nyakamon, a vállamon és egészen az arcomon.

Nem csak az intimitásra vágytam.

Hanem a szeretetre is.

És ahogy épült bennem.

Ott voltam.

Olyan közel.

Felfelé emeltem a csípőmet, előre-hátra ringattam, miközben az orgazmus átjárta a testemet. – Dylan! – kiáltottam.

– Élvezz el nekem!

A kérése hihetetlenül szexi volt.

És pontosan erre volt szükségem, hogy átlépjem az utolsó határt.

Miközben a nevét nyögtem, mozdulatai még mélyebbek és erősebbek lettek, mint korábban, majd rövid, gyors mozdulatokra váltott, amíg minden bennem és körülöttem teljesen mozdulatlanná vált.

– A puncid mindig az enyém lesz – hallottam a szavait, mielőtt kicsúszott belőlem.

Elengedte a hajamat, és az arcom lassan a párnába nyomódott.

– A tiéd – suttogtam halkan.

Melegsége ismét végigfutott a hátamon, mielőtt a takarót rám terítette, és hallottam, ahogy mély, morgó hangján azt mondja: – Jó éjt, Alix.

Éreztem, ahogy a keze körülveszi az enyémet.

A szemem csukva maradt.

Vettem egy mély levegőt.

És suttogva azt mondtam: – Annyira örülök, hogy ma este hazajöttél.–Aztán elaludtam.

 

 

 

 

 

 

A nyitott redőnyökön át fény szűrődött be a hálószobába, közvetlenül az arcomra sütve, és felébresztett a mély álomból. Amikor kinyitottam a szemem, a nap égette a szemhéjaimat, ezért gyorsan a tenyeremmel eltakartam őket.

Még mindig a hasamon feküdtem.

Egész éjjel ugyanabban a pozícióban aludtam.

Hátrafordultam, és fokozatosan engedtem be több fényt, amíg mindkét szememet nyitva tudtam tartani.

Az első dolog, amit megláttam, az ágy mellettem lévő üres hely volt.

Hidegség futott végig a testemen.

Felemeltem a takarót, a fejemre húztam, és összegömbölyödtem.

Két párnát szorítottam a mellkasomhoz.

Minden erőmmel megszorítottam őket.

Az arcom az egyik párnára zuhant.

Kinyitottam a számat.

Megtöltöttem a tüdőmet.

Az állkapcsomat annyira kinyitottam, amennyire csak tudtam.

A szemem összeszűkült.

Aztán sikítottam.

Ez nem adott ki hangot.

Ez csendes volt.

Mégis, a testem remegett, ahogy minden kijött belőlem.

És ez addig folytatódott, amíg nem maradt levegőm.

Akkor hagytam abba.

Akkor csuktam be a számat.

Akkor vártam, hogy valami történjen.

Akkor vártam, hogy másképp érezzem magam.

De semmi sem történt.

Semmi sem volt más.

Így hát kikukucskáltam a paplan alól, hogy elérjem a táblagépet, és megnyomtam a gombot, ami bezárja a redőnyöket. Miután bezárultak, a paplanra húztam a fejemet.

Teljes sötétség vett körül.

Ott volt a helyem.

És ott is maradtam.