TIZENHÁROM
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Mandy
– Ne
haragudj – mondtam Rose-nak, ahogy közeledtem az asztala felé abban az
étteremben, amit ő választott a mi kis „happy hour”-unknak. – Tudom, hogy
már itt kellett volna lennem tizenöt perccel ezelőtt.
Kis időbe telt, mire kihámoztam magam a takaróból, amibe
beburkolóztam. Még több idő kellett, hogy lezuhanyozzak és kiválasszak valami
ruhát.
Amiatt volt, mert Smith utolsó üzenete nem ment ki a
fejemből.
Emiatt mozogtam lassabban.
És addig emésztett, míg nem válaszoltam rá.
A konyhában állva, néhány másodperccel azután, hogy a
vállamra dobtam a táskámat, üzentem Smith-nek, hogy vele vacsorázom. Válaszában
megírta, melyik éttermet választotta, ami csak sétányi távolságra volt a
lakásomtól, és hogy nyolc órára foglal asztalt.
Aztán elindultam ide, az étterembe, ahol Rose már várt rám.
Tudtam, ha válaszolok Smith-nek, el fogok késni.
De azt is tudtam, hogy Rose nem bánja.
– Minden
rendben van? – kérdezte abban a pillanatban, ahogy leültem.
Aggódott.
Hallottam.
Láttam.
Valószínűleg volt rá oka.
Felemeltem a pohár bort, amit rendelt nekem, és felé
tartottam. Ő ugyanezt tette a saját poharával, és az asztal közepénél
találkoztunk.
– Van egy alkalom, amit meg kell
ünnepelni – mondtam.
– Ó, tényleg?
Hozzákoccintottam a poharamat az övéhez, és belekortyoltam,
majd letettem, hogy meglazítsam a nyakamon a könnyű sálat. – Holnap este
randira megyek. Vagyis, igazából nem is hívnám randinak. Csak vacsorázni
megyek, bármi legyen is az, amit csinálok.
Nagyon rosszul leplezte az izgatottságát, ahogy közelebb
hajolt, és szinte ugrált a székében. – Mondj el mindent!
– Ő az a srác, akinek segítettem a
sikátorban. A barát, nem a beteg.
Megrázta a fejét, mintha próbálná összerakni a kirakós
részleteit. – Ti számot cseréltetek?
Azt kívántam, bárcsak ne lazítottam volna meg a sálamat,
hogy elrejtsem mögé az arcomat. – Rákerestem online, és írtam neki.
– Ki vagy te? És mit csináltál a legjobb
barátnőmmel?
Felnevettem, mert igaza volt.
Mert a változás, amin átmentem, jó érzéssel töltött el.
De aztán komolyra fordult a hangom, mikor elmondtam neki. – Csak
tudni akartam, hogy Joe jól van. A történtek óta nyomasztott a dolog.
Az arckifejezésén láttam, hogy nem döbbentette meg, hogy ezt
hallja.
– Tényleg
büszke vagyok rád, hogy kapcsolatba léptél vele. – Mikor nem válaszoltam,
hozzátette. – De, ahogy Peterrel tettük, ne gondolj túl mélyen bele, hogy
mi történik. Ez csak egy vacsora. Ha valami kialakul köztetek, egy másik
alkalommal majd megünnepeljük. Ha pedig nem, legalább megpróbáltad. – Megfogta
a poharát, és a szájához emelte. Aztán ahogy letette, az arckifejezése azt
sugallta, hogy most valami nagy dolog fog jönni. – Alix, beszélnünk kell
Dylanről.
És itt is volt.
Tudhattam volna, hogy ez a beszélgetés el fog jönni.
Már néhány hete nem is említette őt.
Már régen esedékes volt.
– Nem,
nem kell – válaszoltam, próbáltam megállítani, mielőtt tovább folytatja.
– Nem kerülhetjük el mindig ezt a
témát.
Muszáj volt – míg képes nem leszek elmondani neki, hogy
Dylan hazajön.
Míg el nem tudom neki magyarázni, hogy állnak a dolgok.
De még nem álltam készen erre a beszélgetésre.
– Csak nem ma este akarok beszélni erről.
Bólintott, jelezve, hogy megértette, és hogy nem fogja
erőltetni, hogy ma este beszéljek róla. Aztán lepillantott az étlapjára. Mikor
végül újra felnézett, hatalmas mosolyt terült szét az arcán. – Akarod,
hogy átlépjük a vacsorát, és egyenest a desszerttel kezdjünk?
– Jobban, mint bármi mást.
Átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezemet. – Ez
azt jelenti, hogy szükségünk lesz még egy üveg borra.
– Igennnn– értettem egyet.
Felnevetett.
És én is.
Ezúttal még jobban is esett.
Mikor megláttam a sorházak téglafalait, s az enyémet a
legvégén, végigsiettem a járdán, és felszaladtam a bejárati lépcsőkön.
Kinyitottam az ajtót.
Ahogy beléptem, a kulcsaimat a folyosón a tálba tettem, a
táskámat pedig a konyhában a legközelebbi bárszékre.
Aztán öntöttem magamnak egy pohár vörös bort, és bevittem a
hálószobába.
Ékszereimet beledobtam a szekrény jobb oldali fiókjába, a
ruháimat a szennyes kosárba, a cipőmet pedig a padlóra a farmertartó alá.
Volt ott egy üzenet Dylantől a falra ragasztva a
nyakkendőtartója mellett.
Megpróbálok
nem elkésni.
Szeretlek.
Nem álltam meg a fürdőszobában, hogy fogat mossak vagy
lemossam a sminkemet. Inkább odahoztam a bort az ágyhoz, és bemásztam a takaró
alá. Ahogy elhelyezkedtem, megérintettem a tablet képernyőjét, megnyomtam a
gombokat, hogy lekapcsoljam a lámpákat és bekapcsoljam a tévét.
HGTV.
Tengerparti álomházak.
Tökéletes.
Még mindig ülve ittam néhány kortyot a borból, majd hagytam
a testemet belesüppedni a matracba.
Teljesen ellazultam.
Annyira, hogy letettem a poharat a tablet mellé, és
megigazítottam a párnát a fejem alatt.
Felhúztam a takarót a nyakamig, és kezdett felmelegedni a
testem.
Becsuktam a szememet.
Épp oldalra fordultam, mikor hallottam, hogy nyílik a
fürdőszoba ajtaja.
Megdermedve úgy maradtam, ahogy voltam, és levegő után
kapkodtam. – Megjöttél?
Nem számított, mi állt a cetlin.
Soha nem gondoltam volna, hogy eljön.
Mindig csak reméltem.
– Úgy örülök, hogy itt vagy – tettem
hozzá.
– Én is – hallottam, ahogy
bemászott mögém az ágyba.
Az a hang.
Szerettem ezt a hangot.
És vele jött az érintése is, amitől tűz futott végig a
hátamon, és a leggyengédebb csókokkal borította be a vállamat.
Nem kellett megkérdeznie.
Tudta, mit akarok.
És tudta, hogy adja meg nekem.
Hirtelen nyomást éreztem a mellbimbóm körül. Egy rántást,
amit egy éles csípés követett.
– Istenem – nyögtem fel, lábaimat
azonnal szétterpesztve.
Egy ujj ért a csiklómhoz, végigfutott rajta, majd körözésbe
kezdett, mikor elérte a csúcsát.
– Akarlak – suttogtam.
Alig ejtettem ki az utolsó hangokat, már belém is hatolt.
A lökések mélyek és kemények voltak.
A mozdulatok gyorsak.
Minden behatolást nyomatékosított a csapódás, amit a combom
belsején éreztem.
A puncim összehúzódott válaszul.
– Dylan – ziháltam, az intenzitás nőtt
bennem.
Ujjbegyek simogatták az egész testemet. A leheletét éreztem
a hátamon.
– Basszuuuus– nyögte az arcom mellett.
Ez a beismerés mosolyra késztetett.
Csak egy másodpercig tartott, aztán lebiggyedt a szám, és
egy nyögés tört fel belőlem.
Közel voltam.
Soha nem tartott sokáig Dylannel.
Épp azt akartam mondani, hogy „Tudom”, mikor a fülembe
nyögött.
A sebesség nőtt, az egész testem megfeszült, és elöntött az
első hullám.
Megremegett a gyomrom.
Aztán egy második hullám áradt szét rajtam, zihálásom
hangjai kezdtek egyezni az övével, jelezve, hogy ugyanott vagyunk.
Mindketten ugyanazt éreztük.
Együtt voltunk ebben, mert lehetetlen volt szétválasztani
minket.
Elhallgattam, ahogy kihúzódott belőlem.
Visszafojtottam a lélegzetemet.
Egyik kezemet a párnám alá tettem, a másikat közelebb húztam
az arcomhoz.
A testemet nem mozdítottam.
Itt volt.
Összeillünk.
Ez volt az a pont, ahol elaludtam.
Csukott szemmel szólaltam meg. – Ne menj el. Kérlek,
maradj velem éjszakára.
Vártam, hogy kimásszon az ágyból.
Hogy újra magába zárjon a magány.
De ehelyett csak azt éreztem, hogy meleg karjaival átölel,
és még hallottam a levegőben lebegni a hangokat. – Jó éjt, Alix.
Egy másodperc alatt elaludtam.
Vagy talán kettő.
Arra ébredtem, hogy a nap simogatja az arcomat.
Még csukott szemmel gyorsan hátranyúltam, kihúzva kezemet a
párna alól.
Még mielőtt a könyökömet behajlítottam volna, hallottam. – Itt
vagyok.
Dylan maradt egész éjszakára.
Az izmaim ellazultak.
A szívverésem lelassult.
Tudhattam volna, hogy nem csak a napsugarak melegítik a
szobát.
És nem csak ez volt az egyetlen vigasz.
De ahogy ezt mind magamba szívtam, és arra gondoltam, milyen
tökéletesen indult ez a napsütéses nap, a félelem érzete szorította össze a
gyomromat.
Nehéz volt leírni.
De akkor is ki kellett adnom.
Hallania kellett.
Tőlem.
– Ma
este egy másik férfival vacsorázom – vallottam be. Összeszorítottam a
fogaimat, míg vettem néhány mély levegőt. – Dylan, azt akarom, mondd
nekem, hogy ne menjek el vele.
Szorosan becsuktam a szememet.
A szívem zakatolt.
– Kérlek
– könyörögtem. – Csak mondd ki a szavakat, és itthon maradok ma este.
Egyik kezemet a takaró köré szorítottam, másikkal a bolyhos
párna széleit csavargattam. – Dyan– mondtam halkan.
Mozgást érzékeltem az ágyon.
A levegő mögöttem hirtelen megfagyott.
– Dylan, ne!
Nem mehetett el.
Legalábbis úgy nem, hogy nem mond semmit.
De hallottam a lábait a padlón, és tudtam, hogy pontosan ez
történik.
– Kérlek, Dylan! Ne menj még!
A testem kezdett labdába gömbölyödni.
– Gyere vissza – kiáltottam.
Kinyílt a hálószoba ajtaja.
Miért mondtam el neki?
Miért voltam ilyen őszinte?
Miért nem tudtam tartani a számat?
Nem volt semmi oka, hogy el kelljen mondanom neki, hogy mi
dolgom van Smith-szel.
Magamban tarthattam volna.
Hazudhattam volna.
Nem voltam biztos benne, hogy ez valaha is számított volna.
– Dylan
– kiáltottam, de aztán elhallgattam, mikor bezáródott mögötte a hálószoba
ajtaja.
Elment.
Nem mondta, hogy ne menjek.
Nem tenné.
Ezt jobban utáltam, mint bármi mást.
Utáltam ezt az érzést.
Utáltam, ami belőlünk lett.
Hogy kiszellőztessem a fejemet, annyi kellett volna csak,
hogy kimászom az ágyból, felöltözöm, lesétálok az öt bejárati lépcsőn, és kint
töltöm a napot a szabadban. Kávéznom kellett volna a Newbury Streeten és a
Public Gardenben ebédelni, és venni néhány új tavaszi ruhát a Prudential
Centerben.
De nem tettem semmit sem.
Megfogtam a tabletet, és megnyomtam a gombot, ami bezárja a
redőnyöket, és begubóztam a takaró alá.
Beszívtam a levegőt, míg már úgy éreztem, hogy szét fog
robbanni a tüdőm.
Kinyitottam a számat.
És üvöltöttem.
De nem jött ki hang.
Csak egy néma üvöltés volt.
De a fejemben ez volt a leghangosabb dolog, amit valaha
hallottam.
TIZENNÉGY
DYLAN
HÁROM
ÉVVEL ÉS EGY HÓNAPPAL EZELŐTT
Fordította: Maya
A bal oldalamon
feküdtem,Alix a jobbomon, és meztelenül feküdtünk egymással szemben az
ágyamban. A kezemet a nyakára tettem, és éreztem a bőrének melegét, az
izzadságot. Az ujjaim alatt lüktetett a pulzusa.
A Quincy Marketről
siettünk vissza hozzám.
Amint megérkeztünk, a
sietségnek vége lett.
Azért, mert időt
akartam szánni a testére.
Kóstolgattam.
Csipkedtem.
Nyalogattam, a bokája
közepétől kezdve, majd a lába között haladva.
Ott maradtam, amíg el
nem élvezett, amíg nem vonaglott a számon, amíg azt nem hittem, hogy a
gyönyörtől ki fogja tépni a hajamat. Akkor emelkedtem fel az ajkaihoz, és rájuk
nyomtam a sajátjaimat.
Addigra úgy éreztem,
hogy a farkam kibaszottul fel fog robbanni.
Nem akartam, hogy rá
tegye a száját.
A punciját akartam.
A nedvességét.
A feszességét.
Ahogy megszorítja a
farkamat, amikor elélvez.
Mindhármat éreztem
már.
Többször is.
És most, ahogy a
levegőt kapkodva pihentünk az ágyamon.
A kis smink, ami
korábban rajta volt, eltűnt. Az arca kipirult, a hosszú haja kócos volt.
Ez volt Alix.
Sebezhető.
Nyers.
Tökéletes.
Nem csak számomra,
hanem általában.
Ruhák nélkül még
gyönyörűbb teste volt. A mosolya, mint egy ökölcsapás, minden alkalommal
pokolian megdöbbentett, amikor megláttam. A gyengédség, ami már jóval azelőtt
ott volt, hogy levetettem róla az egyenruhát.
Belenéztem a sötét
szemébe, és hüvelykujjammal megérintettem az állát. – Éhes vagy?
– Éhes? – nevetett.
– Most ebédeltünk és csokoládétortát is ettünk.
Az a hang.
A gondtalansága.
Olyan volt, amit
minden nap hallgatni tudtam volna.
– Vacsorázni is
fogunk – mondtam neki.
Felvonta a
szemöldökét. – Ma este?
Bólintottam, és
elgondolkodtam, melyik étteremből akarok rendelni, és hogy küldjem el a
sofőrömet, hogy átvegye.
– Mi van, ha már
vannak terveim? – kérdezte.
– Mondd le őket!
– Csak így?
A szemébe meredtem. – Igen,
Alix, csak így.– Szünetet tartottam. – Hacsak nem akarsz véget vetni
ennek?
Majdnem egy percig
nem szólt semmit. – Mondott neked valaha is nemet valaki, Dylan?
Az üzleti életben nem
volt jellemző.
A magánéletemben sem.
Fiatalkorom óta
megtanultam, hogyan érjem el, amit akarok.
Mégis, valamit
rendkívül világossá kellett tennem, ezért azt mondtam: – Alix, mondtam,
hogy mindig mondhatsz nekem nemet.
Az arcát a kezembe
hajtotta. – Mondtam már, hogy nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
Eszembe jutott, mikor
utoljára mondta ezt nekem.
Felemeltem a fejem,
és az ajkaimat a füléhez nyomtam, és belesuttogtam: – Soha nem foglak
elengedni.
Az arcszíne változása
elárulta, hogy tetszett neki a válaszom.
Amit nem mondtam el
neki, az az volt, hogy abban a pillanatban tudtam, hogy ez a lány lesz a
feleségem. És valamikor a közeljövőben megvalósítom ezt.
Annyi nő volt már a
múltamban.
Egyik sem számított.
Egyik sem volt
megfelelő.
Mindannyian csak
lépcsőfokok voltak, amik ide vezettek engem.
Alix volt az igazi.
Nem a sebezhetősége
volt az, vagy ahogy ajkai megérintették a bőrömet, amikor a kezemhez simult,
vagy ahogy a szemei mindent elárultak nekem – ezeket mind nagyon
szerettem.
Hanem a mosolya.
Ahogy enyhén
felemelkedtek az ajkai, azt sugallta, hogy mindig minden rendben lesz.
És így is volt.
Amíg ő az enyém volt.
TIZENÖT
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Maya
Néhány perccel késéssel érkeztem meg az étterembe.
Ideges voltam a Smith-szel való vacsora miatt, de nem ezért
jöttem tizenkét perccel nyolc után.
Azért késtem, mert sokáig tartott, mire ki tudtam kelni az
ágyból. Hogy összeszedjem magam. Hogy elég korrektorral fedjem el a szemem
alatti sötét karikákat és a szemhéjam körüli duzzanatokat.
Valamikor az életem során alig viseltem sminket.
De ez már nem volt így.
Meglazítottam a nyakamon lévő könnyű sálat, és kigomboltam a
kabátomat, ahogy beléptem az étterembe.
– Üdv– mondtam a pultnál álló hosztesznek, amikor
odaértem. – Smith Reid nevére van foglalásom.
A nő a táblagépére pillantott. – Igen, látom. Úgy
tűnik, a kísérője már megérkezett.– Felnézett. – Kérem, kövessen!
Mögötte maradtam, miközben a főétkezőbe vezetett.
Alig tettem meg néhány lépést, amikor megláttam Smith-t.
A terem másik oldalán, az ablak melletti asztalnál ült, és
valamit gépelt a telefonjába.
Mintha érezte volna az érkezésemet, felnézett.
A tekintetünk találkozott.
Éreztem a pillantását.
Először az arcomat érintette.
Aztán a mellkasomat.
A lábaimat.
Nem volt megszokott érzés.
Kivéve, ha Dylantől származott.
Istenem.
Ahogy csökkentettem a köztünk lévő távolságot, még mindig
elég messze voltam tőle, összehasonlítottam Smith-t azokkal a képekkel,
amelyeket az interneten láttam róla, és azokkal a kis részletekkel, amelyekre
emlékeztem abból az estéből, amikor találkoztunk. Fotogén volt. Nem volt róla
egyetlen rossz felvétel sem. De személyesen határozottan jóképűbb volt.
Ez még idegesebbé tett.
Felállt, amikor már csak pár méterre voltam tőle, a hosztesz
már elment, így teljesen egyedül maradtunk.
– Alix, köszönöm, hogy eljöttél.
Két másodpercre kínos lett a helyzet. Nem tudta, kezet
rázzon-e velem, vagy megöleljen-e.
A problémát úgy oldottam meg, hogy felemeltem az ujjaimat.
Amikor finoman megfogta őket, azt mondtam: – Sajnálom,
hogy késtem.
– Semmi baj.
Elhúztam a kezem, és a kabátomat és a táskámat a szék
támlájára akasztva átmentem az asztal másik oldalára. Az idegességem miatt
ingatag lábakon álltam, ezért óvatosan ültem le, és közelebb húzódtam az
asztalhoz.
Ez egy pillanat volt.
Végül, amikor megnyugszom, képes leszek megünnepelni.
– Hogy van Joe? – kérdeztem.
Szalvétát terített az ölébe, és felnézett rám.
Arckifejezése hirtelen aggodalommal teli lett, ugyanannyira,
mint amikor a mentősök betették Joe-t a mentőautóba.
– Az orvos nem elégedett a veséi működésével, ezért új
kezelést próbál ki. Biztos vagyok benne, hogy kiengedik, ha az értékei
normalizálódnak.
Az aggodalom elhalványult, és helyébe egy ismerős kifejezés
lépett.
Kimerült volt.
– Sokat vagy a kórházban? – kérdeztem.
– Az exe nem hajlandó bemenni, és nem engedi, hogy a
gyerekek meglátogassák. A többi családtagja Kaliforniában van, és ő nem akarja,
hogy megtudják.
– Akkor csak te maradtál.
Bólintott.
Ő egy Rose volt.
A gyomrom bizseregni kezdett, ami miatt elmozdultam a
székemen.
– Boston legjobb kórházában van – mondtam. Mivel
elolvastam a mentősök feljegyzéseit, tudtam, hová vitték. – Teljes
mértékben hiszem, hogy tökéletesen felépül.
Mosolyogtam, amikor láttam, hogy felcsillan a szeme.
Nem tudtam megállni.
– Még egyszer köszönöm, amit tettél.– Amosoly még
mindig ott volt, csak egy kicsit komolyabbá vált. – Nagyon jól kezelted a
helyzetet. Gondolom, az egészségügyben dolgozol.
A munkám nem szerepelt az online profilomban. A hobbijaim
sem.
Csak egy emoji volt a nevem alatt.
Egy nap.
– A bostoni rendőrség diszpécsere vagyok.
Kicsit oldalra fordította az arcát, mintha hangsúlyozni
akarná, amit mondani készül. – Nos, akkor le vagyok nyűgözve a város
képzésétől. Annak ellenére, hogy nem ezen a területen dolgozol, pontosan
tudtad, mit kell tenned, mire kell figyelni, és a diagnózisod pontos volt.
Kitűnő mentős és még jobb orvos lennél.
– Az orvosi egyetem gondolata nem izgat.
– A jogi egyetem sem.
– De te végigcsináltad, és most ügyvéd vagy. Hogy
sikerült túlélned?
A személyes profiljában nem volt semmi a munkájáról, így most
már tudta, hogy utánanéztem.
Nem tűnt úgy, mintha zavarná.
Talán csak elrejtette az érzelmeit.
Ügyvéd volt.
Ugyanolyan jól tudta, hogyan kell ezt csinálni, mint én az
újraélesztést.
– Valahányszor fel akartam adni – mondta –, visszagondoltam
arra, ahogy apám bánt anyámmal, és aztán ahogy megdugta. Csak erre a
motivációra volt szükségem.
Két mondatból megtudtam, hogy Smith-nek nem volt könnyű
gyerekkora.
És hogy Massachusetts-i származású, mert egy kis akcentussal
csúszott ki a száján.
Amikor szóra nyitottam a számat, egy pincérnő odajött az
asztalunkhoz, és megkérdezte, szeretnénk-e valamit inni.
Vártam, hogy Smith mondja el, mit ajánl vacsorára, és milyen
vörösbor illik hozzá.
De Smith nem tette.
Nem úgy, mint Dylan.
Vajon megszokom ezt valaha?
– Pezsgőt kérek – mondtam.
A pincérnő ezután Smith-re nézett, aki így szólt: – Egy
Tito's-t kérek szódával és két szelet lime-mal.
Még az italrendelésük sem volt hasonló.
Ha Dylan nem bort ivott, akkor jég nélkül, tisztán szerette
az alkoholos italokat.
– Sajnálom – mondtam Smith-nek, miután a pincérnő
elmondta a specialitásokat és elment. El akartam mondani, mielőtt témát váltott
volna. – Nem tudtam, hogy a jogi pályára lépésed ennyire személyes döntés
volt. Ha tudtam volna, soha nem kérdezek rá.
– Nem kell bocsánatot kérned. Válaszolhattam volna
neked úgy, ahogy mindenki másnak, de úgy döntöttem, hogy őszinte leszek.
Ahogy rám meredt, nem tudtam, hogyan reagáljak.
Egy részem el akart bújni a sál alatt, mert ez a figyelem
megterhelő volt. A másik részem meg akarta kérdezni tőle, miért döntött úgy,
hogy nekem mesél a családjáról.
– Miért lettél diszpécser? – kérdezte, megmentve
engem ettől a döntéstől.
A diszpécseri munka csak egy állás volt, nem karrier. Senki
sem álmodott arról, hogy azzá váljon. Bementél, ledolgoztad a műszakodat és a
többit, amire az adott héten beosztottak.
Hónapról hónapra.
Mindig ugyanaz volt.
– Egész életemben az egészségügyi pályán akartam
dolgozni. Az egyetemi tanulmányaim befejezése közben rájöttem, hogy az orvosi
egyetem nem nekem való. Így Bostonban maradtam, ésa városnak kezdtem el
dolgozni.
– Megpróbálok tippelni: a Bostoni Egyetem.– Mielőtt
válaszolhattam volna, folytatta: – Nem, visszavonom, inkább a
Northeastern.
Több mint harminc egyetem volt Bostonban.
– Honnan tudtad? – kérdeztem.
Felnevetett. – Várj egy percet! Igazam van? Tényleg a
Northeasternre jártál?
Az arckifejezéséből látszott, hogy valóban csak tippelt.
Megkönnyebbülés volt hallani, hogy nem utánanézett.
– Igen – mondtam. – Igazad van.
Nevetve megragadta az asztal szélét a kezeivel, és
hátradöntötte a fejét.
Ez volt a legnyugodtabb hang.
Azon tűnődtem, hogy én is fogok-e még valaha így nevetni.
– A húgom, Star, oda jár – mondta. – Jól
ismerem a kampuszt.
– Mesterképzésen van?
Megrázta a fejét. – Alapon.
A húga sokkal fiatalabb volt nála.
Becslésem szerint legalább tíz évvel, ami azt jelenti, hogy
Smith valahol a harmincas évei elején járhat.
Ugyanannyi idős, mint Dylan.
– Szóval, Back Bayben jártál iskolába, és a városban
dolgozol. Mit csinálsz a szabadidődben, Alix?
Hetente többször is találkoztam a legjobb barátnőmmel happy
hour-ra.
Dylannel töltöttem az időt, amikor hazajött.
Arról álmodtam, hogy egy napsütéses napra ébredek.
– Nevetni fogsz – mondtam.
Ez egy olyan kérdés volt, amivel kényelmesnek éreztem.
Az asztalra könyökölt. – Nem fogok.
– Maine-ből származom. Ez egy kicsi, csendes, különös
város az állam déli részén. Amíg ott éltem, a zajra vágytam. Régebben rádiót
hallgattam, csak hogy éjszaka el tudjak aludni.
– Városi életet akartál.
– Mindennél jobban. Hét éves koromban a szüleim
elvittek a Boston Pops koncertjére; apa a munkahelyén nyerte a jegyeket. A Mass
sugárút mentén parkolt, és amint kiszálltam a kocsiból, tudtam, hogy itt fogok
élni.
– Miért nevetnék ezen? – lágyult el a hangja.
Dylan soha nem volt ilyen. Mindig üzleties volt.
Ez volt az, ami nem volt közös bennük.
És ez eléggé meglepett Smith-től, hogy felpillantva rá,
rájöttem, hogy valamikor megszakítottam a szemkontaktust, és az üres tányéromat
bámultam.
– Nos, azt kérdezted, mit csinálok a szabadidőmben. A
válaszom: Boston.
Több másodpercig csak nézett engem, mielőtt azt mondta: – Szeretném
a te szemeddel látni a városodat.
– Hogy érted?
– Mutasd meg, milyen egy nap Alix életében.
Minden erőmmel megszorítottam a szalvétámat, majd az ujjaim
köré tekertem. – Biztosíthatlak, hogy nem olyan érdekes.
– Szinte egész életemet itt éltem. Elmentem főiskolára
és jogi egyetemre, de rögtön a diploma megszerzése után visszajöttem. Nem
hiszem, hogy úgy értékelem a várost, ahogy kellene. Szeretném, ha
megváltoztatnád ezt.
– Ez nagy nyomás.
A mosolya meleg volt.
A forróságot az egész bőrömön éreztem.
A bőrömön, amit Dylan még ma reggel érintett meg.
– Szerintem te több mint képes vagy rá – mondta.
Újra randira hívott, anélkül, hogy ezeket a szavakat
használta volna.
Amikor válaszolni próbáltam, a pincérnő visszatért az
asztalunkhoz.
Letette a koktélokat, és felvette a vacsora rendelésünket.
Aztán ismét kettesben maradtunk.
Smith a levegőbe emelte a vodkaszódáját, és azt mondta: – Joe-ra.
– Joe-ra.
Amikor a pohara az enyémhez ért, az ujjaink súrolták
egymást.
Ez a kis érintés elég volt ahhoz, hogy elakadjon a
lélegzetem.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés