HUSZONKETTŐ
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Tony
Amikor az autó megállt Smith háza előtt, kimásztam a hátsó
ülésről, és felmentem az ajtóhoz vezető négy lépcsőfokon. Megnyomtam a csengőt,
és vártam.
Nagyon ideges voltam, a hátamon folyt az izzadság.
A kezeim remegtek.
Még jobban reszketni kezdtek, amikor a férfi kinyitotta az
ajtót.
Hihetetlenül jól nézett ki.
Az első két alkalommal, amikor láttam, éppen munkából jött,
és öltönyt viselt.
De most, Converse volt rajta khaki sorttal, póló és NYU
sapka.
Nem a divatos volt az elsődleges választásom.
Hanem ez.
És ettől még jóképűbb lett.
– Szia! – Egy bizonyos ponton, ugyanazt mondta
nekem, csak túlságosan lefoglalt a bámulása, hogy válaszoljak. – Indulhatunk?
Becsukta az ajtót maga mögött. – A tiéd vagyok.
Elpirultam.
Az ujjaim a táskám keresztpántja köré fonódtam, csak hogy
megmarkoljak valamit.
Fogalmam se volt, mit válaszoljak, így felnevettem, és az
autó felé indultam. Amikor beültem a hátsó ülésre, próbáltam megnyugodni.
Nem voltam felkészülve erre az izgalomra.
Nem a reggeli kávé vagy az üres gyomrom miatt volt.
Miatta.
– Szerintem igazán adhatnál egy tippet – ugratott
Smith, amint a sofőr elindult a járda mellől.
Olyan édes volt, hogy megmosolyogtatott. – Semmit sem
fogsz kihúzni belőlem. Az egész nap meglepetés lesz.
Vigyor terült szét az arcán, és kipillantott az ablakon.
– Oda jártál iskolába? – kérdeztem. – A New
York-i Egyetemre (NYU)?
Amikor rám nézett, melegség áradt szét a mellkasomban.
– Igen, mindkét diplomámat ott szereztem.
– Miért azt választottad?
– Az egyik legjobb jogi iskola az országban, és csak
négy órányira van Bostontól.
– Te is olyan gyerek voltál, aki hazajárt mosni?
Felsóhajtott, és meghallottam a hangjában a fájdalmat.
– Nem, azért mentem haza, hogy gondoskodjak az anyámról és a testvéremről.
Az ülés sarkába húzódtam, és azt kívántam, bárcsak elnyelne.
– Smith, sajnálom. Már másodszor teszem ezt veled.
– Ne mentegetőzz! Az igazság az, hogy a válás után soha
nem jött rendbe. Ezért jöttem vissza a jogi egyetem után, és ezért nem mentem
el.
Ismét személyes területre tévedt.
És nem ijesztett meg.
Igazából még többet akartam tudni.
– Hol lakik édesanyád?
Megdörzsölte a combját, mielőtt válaszolt. – Jelenleg Roxburyben
egy lakásban.
Roxbury Boston egyik külvárosa volt, és nem volt a legjobb a
híre.
Határozottan nem szerettem volna, ha a szüleim ott élnek.
– Tudom, mire gondolsz – mondta, és most a térdén
köröző kezét bámulta. – De megpróbáltam mindent. Nem akarja, hogy
segítsek, és nem fogja hagyni, hogy elhozzam onnan, mert azt mondja, akkor túl
messzire kell mennie, hogy drogot vegyen.
– Smith… – Megvártam, hogy rám nézzen.
– Egyáltalán nem erre gondoltam.
A munkám során állandóan ilyen történeteket hallottam.
A segélyhívások nagy százaléka drog túladagolás miatt volt.
Ezt a nyelvet kitűnően beszéltem.
– Mióta használja?
A szeméből már azelőtt láttam a választ, hogy megszólalt
volna. – Gyerekkorom óta, évekkel azelőtt kezdte, hogy apa elment. Amikor
apám mindent magával vitt, anyám összeomlott, és józan időszakai soha nem
tartottak tovább néhány hétnél, még akkor sem, amikor terhes volt a húgommal.
Féltem, hogy ezt mondja.
– De úgy hallom, a húgod ugyanolyan csodálatosan
viselte, mint te.
– Ő az egyetlen jó dolog, ami a gyerekkoromból
származik. – A szemei felragyogtak, amikor róla beszélt. – Ha
leérettségizik, és elvégzi a jogi iskolát, velem fog dolgozni.
– Micsoda hihetetlen báty vagy.
Megrázta a fejét. – Nem, de ő egy pokoli gyerek.
– Dylan története annyira más, mint Smithé.
Mindkét férfinek másféle fájdalma, tapasztalata volt, amely
arra ösztönözte őket, hogy a saját lábukra álljanak.
Csak Smithé sokkal sötétebb volt.
Én nem úgy tűnt, hogy az ő helyzete valamennyire is javulna.
Az ablak felé fordultam, és láttam, hogy megérkeztünk South
Endbe. Még két háztömb, és a sofőr lehúzódott a járda mellé.
– Köszönöm – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót,
kiszálltam, és megvártam Smith-t a járdán.
A keze a derekamra csúszott, amint az épület felé vezetett.
Nem toltam el az ujjait.
Tetszett az érzés.
Pont mielőtt a pékség bejáratához értünk volna, megálltam,
és felnéztem rá. – A legtöbb ember nem itt kezdené a túrát.
– Te nem vagy olyan, mint a legtöbb ember, Alix. Aznap
éjjel megtanultam ezt, amikor találkoztunk.
Mosolyogtam, és próbáltam elérni, hogy a hangja nem legyen
hatással rám. – Valahogy ínyenc lettem, ami azt jelenti, hogy úgy eszek,
mint egy terhes nő.
Felnevetett. – Nincs azzal semmi baj.
– Kivéve, hogy mániám lett a csokitorta, és szeretem
ezzel indítani a reggeleket. Az egész várost bejártam, hogy megtaláljam a
legjobbat. És az itt van – mutattam az előttünk levő ajtó felé
– Nonánál. Szóval, azt fogunk enni villásreggelire. – Megálltam.
– Szereted a tortát, ugye?
Próbáltam visszaemlékezni az ételfotókra, amiket posztolt,
és hogy volt-e köztük desszert.
Megint nevetett, a szorítása kicsit erősebb lett rajtam.
– Természetesen.
Kinyitottam az ajtót, és a csoki illata megcsapta az
arcomat.
– A fenébe – hallottam a hangját a hátam mögül.
Amikor a vállam fölött hátranéztem, a vajkrémmel töltött keksz-szendvicsek
kirakatát bámulta. – Jó ízlésed van, Alix.
HUSZONHÁROM
DYLAN
KÉT
ÉVVEL ÉS KILENC HÓNAPPAL EZELŐTT
Fordította: Tony
Öt hónap.
Ennyi ideje része Alix az életemnek.
Ebben a rövid időben hozzám költözött. A belsőépítészem
átalakította az ő részét a gardróbban, és a fő fürdőszobám is felújítás alatt
állt.
A változások miatta voltak – hogy még jobban az
otthonának érezze a helyet.
De egyik projekt sem indult olyan simán, mint akartam.
Mert amikor megmutattam neki a tervezőm által készített
terveket, Alix mindkét ötletet elvetette. Nem akart nagyobb kádat, és
határozottan nem akarta a fele szekrényt.
Minden a pénzre volt visszavezethető, mert nem akarta, hogy
költekezzek miatt.
Az ő kényeztetése volt a kedvenc elfoglaltságom, és nem
szándékoztam abbahagyni.
Ezt mondtam neki minden alkalommal, amikor veszekedni akart
az építkezés miatt, és ez mindig elhallgattatta.
Az a lány csak egy dolgot akart.
Az időmet.
És én mindent megtettem, hogy ezt teljesítsem.
Amíg aztán már nem.
Ez vezetett az első komoly vitánkhoz.
Az ünnepi hétvége előtti napokban volt.
Heti nyolcvan órát dolgoztam heteken keresztül, és csak
zuhanyozni és átöltözni mentem haza, aztán indultam vissza az irodába. Az üzlet
növekedett, és ezzel sokkal több felelősség is járt, mint képzeltem.
Mivel olyan sok időt töltöttem távol Alixtől, úgy döntöttem,
hogy elviszem a Tahoe-tóhoz a hosszú hétvégére.
A legutóbbi utazásunkat nagyon élvezte.
Ezt még jobban fogja.
Gondoskodtam róla, hogy ne kelljen dolgoznia, és
kiüresítettem a naptáramat. Szóltam, hogy a magángépet takarítsák ki és nézzék
át az utazásunk előtti reggelen.
Arra nem számítottam, hogy a gépet már lefoglalták.
És ahogy végignéztem a rendszert, láttam, hogy az egész
flotta foglalt az egész hétvégére.
Nem volt mivel repülni.
Nem tudtunk eljutni az ország másik felébe.
Alix javasolta, hogy menjünk kereskedelmi járattal.
Csak nevettem az ötleten.
Egy nagyon jól ismert, sikeres magán légitársaság
tulajdonosa voltam. Nem repültem kereskedelmi járattal. Nem volt rá szükségem,
hogy a konkurencia meglássa, ahogy felszállok egy Delta járatra.
Úgyhogy lemondtam az utazást.
Alix és én pihenhettünk volna otthon – már legalább egy
hónapja nem csináltunk ilyet.
De ahogy közeledett a hétvége, kaptam egy hívást az
ingatlanostól, akit Maine-ben bíztam meg. Kapott egy tippet egy Bar Harbor-i
házról, ami még nem került piacra. Az ingatlan mindennek megfelelt, amit
akartam – két szintes, közvetlenül a vízparton, akadálytalan kilátással,
kikötővel, négy hálószobával és öt fürdőszobával.
Tökéletes volt nekünk, és hihetetlen befektetési lehetőség
volt.
Csak meg kellett győznömAlixet, hogy ez az a ház, ahol a nyarainkat
tölthetjük.
Aznap este, amikor beszélni akartam vele erről, későn értem
haza, de tudtam, hogy ő már hazaért a műszakjából.
De tévedtem.
És éjfél utánig nem is sétált be az ajtón.
A sötét nappaliban ültem.
Vártam.
Három kibaszott órán át.
A türelmem fogyott, ahogy az üzeneteimre nem érkezett
válasz.
Amikor végre besétált, egyenesen a hűtőhöz ment, elővett egy
sört, és megitta anélkül, hogy az ajtót becsukta volna.
Ahogy letette az üres üveget, megszólaltam. – Nem
kaptad meg az üzeneteimet?
Elővett még egy sört, behozta a nappaliba, és leült velem
szemben.
Táskák voltak a szeme alatt, és sápadt volt a bőre.
– Láttam őket – mondta. – Csak nem volt
lehetőségem válaszolni.
Hosszú napja volt.
Nekem is.
De ez nem ok arra, hogy figyelmen kívül hagyjon.
– Megérdemlek egy választ, Alix.
A karfán körözött az üveggel. – Megesik, hogy nem tudok
válaszolni.
Felsóhajtottam, és megráztam a fejem.
Ez a válasz nem volt elég jó.
Akkor nem, ha órákat várok a barátnőmre, és nem tudom, hogy
él-e vagy meghalt.
– Éjszaka dolgozol, a város egyik legrosszabb részében.
Nem választhatsz, hogy mikor válaszolsz és mikor nem. Felveszed azt az átkozott
telefont, és tudatod, hogy jól vagy.
– Nem tudtam. – A hangja élesebbé vált.
– Eddig véres voltam – mutatott a könyökére, és folytatta. – És
nem akartam, hogy a telefonom is olyan legyen.
Nem a beteg, hanem én okoztam a hangjában hallható
élességet.
De azt akartam, hogy megértse, nekem milyen érzés volt ez az
este.
– Órákon keresztül írtam neked, Alix. Nem tudom
elképzelni, hogy egész idő alatt véres voltál.
Néhány másodpercig csöndben volt, a hüvelykujja fel-le járt
az üvegen. – Dylan, nem hiszem, hogy el tudod képzelni, én mivel
foglalkozom. Hogy életekért vagyok felelős. Hogy milyen feladatokat kell
ellátnom percről-percre. – Az arca megenyhült. – Nem tudok megállni
az infúzióbekötés vagy az újraélesztés közepén, hogy felvegyem a telefont.
Azért vagyok ott, hogy életeket mentsek, és ezt is próbálom tenni.
Ezt megértettem.
És el is fogadtam.
De valamit elfelejtett.
– Csak annyit kérek, hogy legyél egy kicsit tekintettel
a félelmeimre.
– Nem minden rólad szól. – Azonnal felállt, és a
szoba boltívéhez lépett, vállát a díszlécre támasztva. – Nem tudom, mit
vársz tőlem. – A hangja kibaszott halk volt.
Fájt neki.
És én csak még rosszabbá tettem.
Felálltam, odamentem hozzá, és a derekára tettem a kezem.
– Fáradt vagy – mondtam, miközben magamhoz húztam. – Hosszú
műszakod volt, és nem könnyű. Menj fel, vegyél egy forró zuhanyt. És majd
reggel beszélünk erről útban Maine felé. – Megcsókoltam a feje búbját,
belélegezve a citromos illatát. A mentőautóból származott, valamint a tisztán
tartásához használt vegyszerekből és az antibakteriális gélből, amellyel
bekenegette a kezét.
– Holnap nem megyünk Maine-be.
Kicsit jobban megszorítottam, és vártam, hogy felnézzen rám.
– Az ingatlanos talált nekünk egy házat Bar Harborban, ezért foglaltam
magunknak egy szobát a kedvenc hotelünkben. Reggel indulunk.
– Én nem mehetek.
Hátrahajoltam, hogy biztosan jól tudjak olvasni az arcáról.
– Miért nem?
– Elvállaltam két extra műszakot, így van tizenkét óra
szabadom, aztán negyvennyolc órát dolgozok egyvégtében.
A szemébe néztem, és amikor láttam, hogy nem szórakozik
velem, azt mondtam: – Mi a francért csináltad ezt?
Kiszabadította magát a markomból, és tett néhány lépést
hátrafelé. – Miért ne? Lemondtad az utazást, és nem terveztünk semmit.
Ünnepnapi fizetést ajánlottak, nekem pedig kell a pénz, hogy kifizessem a ház
előlegét.
Utáltam, amikor ezt mondta.
Csak kérnie kellett volna, és én bármit megadtam volna neki.
Ez magában foglalta, hogy visszafizetem a diákhitelét
– ezt is sokszor felajánlottam, de mindig elutasította.
Soha nem panaszkodtam, amikor extra műszakokat vállalt.
De ezúttal keresztezte a terveimet.
– Mondd meg nekik, hogy tovább nem tudsz dolgozni.
Csípőre tette a kezét. – Kizárt dolog.
– Nem akarsz Maine-be menni?
– Ennek semmi köze Maine-hez, Dylan. Ez arról szól,
hogy nem tiszteled a munkámat. – Még egy lépést tett, a háta most már a
falnak préselődött. – Én nem te vagyok. Nem hívhatom fel őket, és
mondtatom, hogy nem megyek be. Ha nem jelenek meg, kevesen lesznek, és nem
tudják az embereket ellátni.
– Találnak valaki mást helyetted.
– Nem kell.
– Szóljon rólunk, Alix.
Elcsendesedett.
És mindketten vettünk néhány nagy levegőt.
Ő szólalt meg először. – Szeretnék legalább néhány
képet látni a házról.
Végigsimítottam a szakállamon. – Erről akartam veled
beszélni.
– Miért?
– Megemeltem a költségvetést, és hozzátettem néhány
kívánalmat.
– A méret volt az egyik?
Bólintottam.
– Nem, Dylan. – Lehajtotta a fejét, és most már a
földre fókuszált.
Elvesztettem.
– Hallgass meg – mondtam, és vártam, hogy újra rám
nézzen. – Akarok egy befektetési célú házat Maine-ben, és ezt abból a
költségvetésből nem tudom, amit te megszabtál. Mivel csak nyáron leszünk ott,
az év többi részében ki akarom adni. Ezt figyelembe véve, az ingatlanos talált
egy házat, ami megfelel annak, amire szükségem van.
– Megígérted.
Megbántottnak hangzott.
Nem kellett volna.
Megkapja Maine-t, és megkap engem több hónapra az irodától
távol, és kapna egy házat, ami sokkal szebb, mint amit ő meg akart venni.
– Igen, így van, de az még azelőtt volt, hogy
megláttam, hogy milyen bérlemények vannak Bar Harborban.
Az egyik kezével a díszlécbe kapaszkodott, míg a másik a
mellkasához mozdult. – Kicsi, meghitt és hangulatos, így mindig közel vagy
hozzám.
– A régimódi stílus nem fog nekem pénzt hozni, Alix.
– Először is, ez a ház nem erről szólna. Ez egy olyan
helynek kell lennie, amit közösen választunk, és ahol én fizetem a jelzálog
felét.
– Te is hozzájárulhatsz.
– Hozzájárulhatok? Hallod egyáltalán magadat?
Felnevettem a megjegyzésén. – Most próbálod tönkretenni
az estét?
– Seggfej vagy – vágta oda, és a lépcsőhöz ment.
– Nem te vagy az egyetlen, akinek szar napja volt.
Félúton megállt, és felém fordult. – Mert milliomosokat
toborozni, hogy veled repüljenek, rendkívül stresszes dolog.
– Ez nem helyénvaló.
– Tudod, mi nem helyénvaló? A három haláleset, amit
végignéztem ma este. Kettőt azért, mert nem tudtam őket sikeresen
újraéleszteni, a harmadikat pedig, mert nem tudtam elég gyorsan megmászni tíz
emeletet, és a lift nem működött. Azt a három arcot látom, amikor lefekszem, és
a családjuk sírása tart ébren egész éjjel. – Megszorította a korlátot, az
arcát hirtelen elöntötték az érzelmek. – Csak két dolgot kértem: több időt
együtt, és egy kis házat Maine-ben. És te egyiket sem tudod megadni.
Továbbment a lépcsőn, és becsapott egy ajtót.
Később, amikor elhagytam a dolgozószobát, láttam, hogy
melyiket.
A vendégszobáét.
Lenyomtam a kilincset, hogy kinyissam.
Bezárta.
Nem akart beengedni.
Így aznap éjjel külön ágyban aludtunk.
Ahogy bemásztam a hatalmas franciaágyba, amit általában
megosztottunk, tudva, hogy ő néhány szobával odébb van, valami baromi keményen
megütött.
Alix és én nem voltunk tökéletesek.
Voltak repedéseink.
És ahogy teltek a hónapok, néhány mélyebb lett, néhány
viszont eltűnt.
És arra is rájöttem, hogy nem ez volt az utolsó éjszaka,
amikor egyedül aludtam.
HUSZONNÉGY
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Alice
A randevúm Smith-szel majdnem tizenkét
órája tartott.
És még mindig nem volt vége.
A brunchnál elfogyasztott torta után elmentünk kávézni a
kikötőhöz, majd bicikliztünk a Public Gardenben. Meglátogattuk a Közkönyvtárat,
ettünk egy adag sültkrumplit a kedvenc utcai árusomnál a Quincy Market előtt.
Aztán a napot egy Red Soxmeccsel zártam, a GreenMonsterben szereztem nekünk
helyeket.
Miután a csapat legyőzte a BlueJays-t, fagyit vettünk pár
háztömbnyire a stadiontól, és a kis tálkákat a Lansdowne Street forgalmasabb
részére néző padhoz vittük.
Meglepett, milyen gyorsan eltelt ez a nap.
És hogy mennyire könnyű volt Smith-szel beszélgetni.
Nem mondtam neki semmi túl személyeset – Dylant
biztosan nem említettem –, de amit elmondtam, az olyan könnyedén jött.
Eltelt fél nap azóta, hogy felvettem őt a városházánál, és
nem kerestem kifogást, hogy hazamenjek.
Élveztem ezeket a pillanatokat.
Mindet.
Még azt is, ami most következett – azt a beszélgetést,
amit kerültem. Amikor Smith ma korábban megemlítette a legjobb barátját,
azonnal éreztem, hogy a téma fáj neki.
De tudnom kellett.
És mivel már késő volt, lassan kifutottam az időből, hogy
feltegyem a kérdést.
– Hogy
van Joe? – kérdeztem.
A kanál még a szájában volt, amikor megállt.
– Csúnya,
az egész helyzet. Azok után, amit végigcsináltam anyámmal, látni Joe-t így…
kibaszottul kinyír.
– Drogozik?
– Percekkel
azután, hogy hazavittem.– Megrázta a fejét, mintha
újra látná maga előtt. – Pár
nap múlva rehabra kellene mennie. Fogadni mernék, hogy nem fog.
– Talán,
ha tényleg eléri a mélypontot, meggondolja magát.
– Elvesztette
a feleségét, és hamarosan a gyerekeit is.
Én már több száz függőt kezeltem.
Jobban ismertem ezt a betegséget, mint bárki.
– Hidd
el, Smith, ez még sokkal rosszabb is lehet.
Pár másodpercig csendben volt.
– Tudod,
mi fáj a legjobban?
– Hogy
nem tehetsz semmit?
Bólintott. A szemei még jobban kihangsúlyozták a választ.
– Sajnálom.– A
fagyis poharat az ölemhez szorítottam. – A
tehetetlenség nagyon összeroppantó tud lenni, tudom.
Nem volt semmi a számban, amikor összeszorítottam a
fogaimat.
Se fagyi, még csak kanál sem.
Csak zománc a zománcon.
És mindez a mellkasomban felgyülemlő bizsergés miatt
történt.
A sebezhetőség volt a legvonzóbb tulajdonság egy férfiban.
Dylannél sosem láttam.
Smith-nél pedig már többször is.
– Milyen
a legjobb barátnőd?– kérdezte.
Rose.
A tökéletes terelés.
– Őszintén?
Olyan, mint egy elefánt a porcelánboltban.– Felkacagtam
a találó hasonlaton. – Kíméletlenül
őszinte, szűrő nélküli, és a világon a leghűségesebb ember.
– Szeretnék
találkozni vele.
Erre nem számítottam.
Rose imádná az ötletet.
És imádná őt.
A gondolat teljesen lesokkolt.
Mert ott volt Dylan.
Mert előző éjjel vele voltam, és most Smith-szel voltam
randin.
És elvittem őt a kedvenc helyeimre a városban.
Olyan helyekre, amik fontosak voltak a számomra.
Mint a krumplis bódé a Quincy Market előtt.
És ma este talán újra Dylanhez megyek.
Ez az egész elcseszett volt.
Annyi különböző módon.
De ez nem akadályozott meg abban, hogy rámosolyogjak
Smith-re, és azt mondjam:
– Biztosan
meg tudom oldani.
Elfordította a fejét, végignézve a hosszú utcán, figyelve a
járókelőket, miközben lassan kanalazta a fagyiját.
Aztán visszanézett rám, és találkozott a pillantásunk.
– Reméltem,
hogy meg tudod változtatni a véleményem Bostonról.
Éreztem, ahogy elpirulok. – Sikerült?
– Igen.– Az
orrán át fújta ki a levegőt. – Szeretnélek újra látni, Alix.
Elkaptam a tekintetem, de éreztem, hogy továbbra is engem
néz.
Valami fájt bennem.
Repedt.
Üvöltött.
Mert én is újra látni akartam őt.
És ez szar volt.
Olyan kurvaszar.
De mivel Dylan nem volt itt, hogy megállítson, visszanéztem
rá, a számat belülről rágva, és azt mondtam: – Nagyon szeretném.
– Mikor érsz rá?
Végiggondoltam a beosztásomat, és azt feleltem: – Két
este múlva.
– Vacsora?
Elvigyorodtam.
– Csak ha sütivel kezdhetünk.
– Van egy jobb ötletem. – A fagyis dobozt a pad
mellett lévő szemetesbe dobta, és felém fordította a testét. – Együnk
nálam. Főzök.
Nála.
Egy intim térben.
Csak ketten.
– Te főzöl? – kérdeztem.
– A húgomat el kellett látnom, úgyhogy kénytelen voltam
megtanulni.
Még több sebezhetőség.
Még több pír az arcomban.
– Én nem igazán érzem otthon magam a konyhában – mondtam
neki.
– Majd megtanítalak.
Szeretnék Smith tanítványa lenni.
Szeretném látni, ahogy valamit csinál, amit szeret.
Ugyanúgy, ahogy láttam Dylant repülni.
Ez egy újabb pillanat volt.
És a testem minden részében éreztem az ünneplést.
– A vacsora nálad jól hangzik – feleltem végül.
A tekintete felerősödött.
Érzések kezdtek lüktetni bennem – több bizsergés, több
robbanás, több elektromosság, ami minden izmomon átszáguldott.
Felálltam, és elsétáltam a tőlünk pár lépésre lévő
szemetesig.
Tér kellett.
Levegő kellett.
Meg kellett zaboláznom ezeket az érzéseket, mielőtt
elszabadulnak.
A félig megevett fagyit a kukába dobtam, és amikor visszafordultam
a pad felé, halkan felszisszentem.
Felállt.
Követett.
És most közvetlenül előttem állt.
A személyes teremben.
Elvéve az összes levegőmet.
– Van benned valami, Alix…
Megmerevedtem.
Azt sem tudtam biztosan, hogy lélegzem-e.
– Mi az?
Rám nézett.
Még csak nem is pislogott.
– Nem tudom, de nem tudok betelni vele.
Amikor megszakítottam a szemkontaktust, hogy a földre
nézzek, előrelépett, és éreztem a kezét az arcomon.
Hallottam magamat újra felszisszenni.
Olyan csend volt.
És a fejemben mégis olyan hangos.
Nem húztam el az ujjait.
De felemeltem az állam.
Ekkor hallottam újra a kilélegzését.
Küzdött valamivel.
Tudtam, hogy velem kapcsolatos.
Néztem, ahogy áttör rajta.
Ahogy közelebb lép.
Ahogy a másik keze is felemelkedik, és az arcom másik
oldalán landol.
– Smith…
– Ne állíts meg – A hangja tele volt
szenvedéllyel.
A nyaka felém hajolt.
A szája már csak centikre volt.
Ki kellett volna csúsznom a kezei közül.
Hátra kellett volna lépnem.
Mondanom kellett volna, hogy ezt nem tehetem.
De nem tettem.
Mert akartam ezt.
A szemem lecsukódott.
Beszívtam egy kis levegőt.
És éreztem az ujjainak melegét, ahogy még erősebben tartotta
az arcom, megszüntetve köztünk a távolságot, mielőtt már nem maradt semmi.
Csak bőr a bőrön.
És mégis sokkal többnek érződött ennél.
A testemből eltűnt a feszültség.
A végtagjaim elzsibbadtak.
Csak a mellkasomban szúró bizsergés maradt.
Ahogy kilélegeztem, előrenyúltam, és a kezemet a nyaka alá
tettem.
Más volt az érintése, mint Dylané.
A megkönnyebbüléstől megfeszültek az ujjaim, és a pólóját
markoltam.
Az ajkaim szétnyíltak.
Befogadtam a nyelvét, körözve rajta a sajátommal.
Dylan illata erős és fűszeres volt.
Smith-é gyengéd és csábító.
Mindkettő bevonzott.
Mindkettő tartott.
Mindkettőből többet akartam.
Olyan jó volt belélegezni Smith kölnijét.
És ettől hiányzott Dylané.
Istenem.
Még mindig a pólóját szorítva, magamhoz húztam a testét.
A törzseink úgy kattantak össze, mint a kirakós darabjai.
A karjaim a nyaka köré fonódtak.
Tökéletesnek érződött.
Ez ijesztő gondolat volt.
És egyben izgalmas is.
Éreztem az erejét a kezeiben, a nyelvének mozdulatát, és az
elmém olyan helyre ment, ahol ezek a bőrömön voltak.
A csókunk elmélyült.
És azon tűnődtem…
Tényleg lehet viszonyom
ezzel a férfival?
A választ azonnal tudtam.
De a kérdések nem értek véget.
Volt még egy.
Belé tudok szeretni?
Miközben ezen gondolkodtam, Smith ajkai lassan elváltak az
enyéimtől.
A tőle jövő melegség maradt, és a számon az íze is.
Az orra az arcomnak támaszkodott, és a keze, ami az előbb
ott volt, most a derekamat cirógatta körbe.
Megint küzdött valamivel.
És én is.
– Haza foglak küldeni egy kocsival – mondta,
visszahúzódva, hogy a szemembe nézzen. – Bármennyire is szeretnék
beszállni abba az autóba, nem fogok.
Gyengéd.
Még csábítóbb.
És most már türelmes is.
Mielőtt megszólalhattam volna, hozzátette: – Ez a
második legjobb nap, amit valaha Bostonban töltöttem.
A tenyereim lecsúsztak a nyakáról és megálltak a mellkasán.
Az izmainak keménysége még jobban elpirított.
– Mi volt az első? – kérdeztem.
– Az a nap, amikor beköltöztettem a húgomat a
kollégiumába a Northeasternen.
Akkor tudtam meg…
Kétség nélkül…
Hogy hatalmas bajban vagyok.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés