NEGYVENHAT
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Echo
HIDEGET éreztem az egész testemben.
A csontjaimig hatolt.
Borzongtam tőle.
Biztos voltam benne, hogy ezt csinálom.
És hogy sétálok.
Biztos voltam benne, hogy ezt is teszem.
Legalábbis úgy éreztem, mintha a lábam mozogna
a járdán.
Mintha a tornacipőm kicsit megcsúszna a nedves
aszfalton.
A nedvesség az esőtől volt.
A vihartól.
A…
Dörgéstől.
A homlokomba csapott.
Az arcomba csapódott.
Lesöpröm a szempilláimat.
Muszáj volt.
De már nem éreztem, szóval nem voltam biztos
benne.
Semmit sem éreztem.
Kivéve a hideget.
Reccsenést.
Kapaszkodtam valamibe.
Kemény volt, tömör, még fagyosabb, mint a
sorházam korlátja.
Kapaszkodnom kellett.
Mert amíg az emlék betöltődött a szemembe,
addig nem tudtam mozdulni.
Nem állhattam a szabadban.
Valaminek a kezemben kellett lennie.
Valaminek, ami megérint.
Megvéd.
És akkor jött.
Gyorsan.
Keményen.
És olyan kibaszottul tisztán.
Egy pillanatfelvétel volt.
Egymillió pixelből álló kép.
Mindet megjegyeztem.
Mindegyik fájdalommal járt, mintha repeszek
hasítanák át a bőrömet.
Elengedtek, épp amikor már nem bírtam elviselni
egy újabb fémdarabot.
Ideiglenesen.
De ez elég idő volt ahhoz, hogy kiszabaduljak.
Hogy érezzem a hideget.
Hogy érezzem a járdát, ahogy végigmegyek rajta.
De nem éreztem a lábamat.
Vagy az esőt a homlokomon.
Vagy az arcomon.
Vagy a szempilláimon.
Ez volt az az utazás.
Az, amelyik addig nem engedett el, amíg az ég
el nem hallgatott a sikoltástól.
Eddig csak a sorházamban tapasztaltam ilyet.
De most itt voltam kint.
Az esőben.
A viharban.
A mennydörgésben.
Reccsenés.
NEGYVENHÉT
DYLAN
EGY
ÉVVEL EZELŐTT
Fordította: Echo
– JÓ REGGELT! – mondtam, és arcon csókoltam a
menyasszonyomat, miközben letettem elé egy csésze kávét.
Épp most értem vissza a pékségből, ahol mindkettőnknek vettem
mákos bageleket zöldséges krémsajttal és nagy kávékkal. Reméltem, hogy pont
akkor érek vissza, amikor befejezi a futását, de a város annyira nyüzsgött,
hogy háromszor annyi időbe telt, mint kellett volna.
– Jó reggelt! – válaszolta ásítva, és letette a táblagépet,
amin olvasott. Odatette az üzenet mellé, amit hagytam neki, amiben azt írtam,
hogy reggeliért és kávéért megyek ki.
A táblagép képernyőjén a Boston Globe kezdőlapja jelent meg.
„Hazafiak Napja Ünnepség”volt a cím.
Alix ma hajnali kettőkor fejezte be a negyvennyolc órás
műszakját, és már hat előtt felkelt. Megpróbáltam rávenni, hogy maradjon
ágyban. De mivel egy hónap múlva lesz az esküvőnk, plusz kilométereket futott
azokon a napokon, amikor nem kellett dolgoznia.
Nem kellett volna többet mozognia. A legjobb teste volt,
amit valaha láttam.
De a futás oldotta a stresszt benne, és az ünnep
közeledtével a város őrültebb volt a szokásosnál.
Letettem elé a bagelt, és leültem az asztal másik oldalán.
– Mit szeretnél ma csinálni?
– Nem dolgozol?
Megráztam a fejem.
Ez volt az első szabadnapom három hét óta.
Szükségem volt rá.
És Alixnek is szüksége volt rá.
Most, hogy irodát nyitottam Londonban is, még többet
dolgoztam, havonta többször is oda-vissza repültem. A kéthetes nászutunk lenne
a leghosszabb, amit több mint egy éve távol töltöttem az irodától.
Tizennégy nap Alix.
Semmi munka.
Semmi megszakítás.
Kibaszottul alig vártam.
Felemelte a kávéját, és a szájához vitte. – Akkor
mindenképpen csinálnunk kell valamit. Csak nem tudom, mit, mivel ma elég nehéz lesz
a városban közlekedni.
Befejeztem a bagel első felét, és megtöröltem a számat.
– Mi lenne, ha lezuhanyoznánk, elmennénk az ékszerészhez, és felvennénk a
karikagyűrűinket, aztán megebédelnénk a Közparkban?
Visszatette a kávét az asztalra. – Te sosem szerettéla parkba
menni.
Igaza volt.
Nem ez volt a kedvenc helyem.
De az övé igen.
– Gyönyörű az idő odakint – mondtam. – Jó
hely lesz enni és pihenni, mielőtt belemerülünk ebbe az őrültségbe, ami ma itt
történik.
Elmosolyodott, és harapott egyet. – Szerintem ez
tökéletes délutánnak hangzik. – Lenézett a kezére. – Izgatottan
várom, hogy lássam, hogyan sikerültek a karikagyűrűk.
A karikagyűrűt is egyedileg kellett elkészíteni,mivel Alix
eljegyzési gyűrűje annyira egyedi volt, és Haifa maga tervezte. Az enyémmel is
ugyanezt a folyamatot követtük el, némi gravírozást adtunk a fekete gyűrűhöz,
valamint néhány gyémántot.
– Még négy hét, és az enyém leszel.
Letette a bagelje maradékát az asztalra, és felállt, a
kávéját tartva. – Már a tiéd vagyok.
– Imádom, amikor ezt mondod. – morogtam.
A legdögösebbkibaszott mosolyát küldte felém, és elindult
kifelé a konyhából.
– Hová mész?
– Zuhanyozni – mondta a válla fölött. – Gyere
velem.
Csak ennyit kellett hallanom.
Követtem az emeletre, levetkőztem a gardróbban, és a fürdőszobában
találkoztam vele. Már a zuhany alatt állt, víz fröccsent az arcába. Háttal állt
nekem, átöleltem a derekát.
– Istenem, de gyönyörű vagy. – Ahogy megcsókoltam
a vállát, a farkam a fenekébe nyomódott, az ujjaim lassan csúsztak felfelé,
amíg a melleihez nem értek. – Azt akarom, hogy már a feleségem legyél.
Megfordult, átkarolta a nyakamat, és adott egy puszit.
– Lélekben már az vagyok.
NEGYVENNYOLC
SMITH
NAPJAINKBAN
Fordította: Alice
ROSE A LÉPCSŐK ELŐTT ÁLLT, amikor megérkeztem Alix sorházi
lakásához.Esernyőt tartott a feje fölé, súlypontját egyik lábáról a másikra
helyezve topogott, a karját a hasára szorította, mintha fájna.
A testbeszéde már előre elárulta, hogy bármit is készült
mondani, az nem lesz jó.
És ezt csak megerősítette, amikor megszólalt:
– Alix nem válaszol.
A kapucnimat a fejem fölé tartva siettem fel hozzá a
bejárathoz. Az üveges ajtón bepillantva láttam, hogy bent egyetlen lámpa sem
ég.
Megkopogtattam az ajtót, és megmozgattam a kilincset.
Fel sem merült bennem, hogy Alix felbukkan, vagy kattan a
zár.
És nem is történt semmi.
– Próbálok nem bepánikolni– mondta. – De ezt
találtam.
Felé fordítottam a fejem.Alix telefonját tartotta.
– Hol volt? – kérdeztem.
– A földön, közvetlenül a lépcső mellett, elrejtve a
bokrok mögött. És van még valami… – Felemelte a karját, és megmutatta a
vállán lógó táskát. – Ezt is ott találtam.
A tekintetem a telefontól a táskára siklott.
– Mi a francot jelent ez, Rose?
– Nem tudom.
– Alix sosem hagyná ezeket kint. – A szívem olyan
erősen vert, hogy a fülemben éreztem. – Valaki elvitte, vagy elesett és
kórházba vitték, vagy…
– Ne szaladjunk ennyire előre. Már voltam ilyen
helyzetben vele, és amint elállt az eső, mindig jelentkezett.
– Úgy érted, hogy korábban is találtad már a táskáját
és a telefonját a földön, Alixnek pedig se híre, se hamva?
– Nem. Általában csak eltűnik és…
– A francba, Rose. Hívom a rendőrséget.
A farzsebembe nyúltam, elővettem a mobilom. Még mielőtt a
hüvelykujjam a kijelzőhöz ért volna, Rose keze az enyémre szorult.
– Kérlek, még ne hívd őket. Csak amíg nem néztük át a
házat, hogy biztosan nincs bent. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de Alix szó
szerint megölne, ha kihívnánk a 911-et.
– Akkor nyisd ki az ajtót, hadd lássam, bent van-e.
– Nincs kulcsom.
A kapucni alá nyúltam, és az idegtől a hajamba markoltam.
– Be kell törnöm az üveget. Nincs más választásom.
– Tedd azt – bólintott.
A kabátom ujját a tenyeremre húztam, hogy legalább
valamennyire védjen, hátrahúztam a karomat, ökölbe szorítottam az ujjaimat.
Kinéztem a jobb alsó sarkot, majd teljes erőből előrelendítettem a kezem,
átszakítva az üveget.
Szilánkok vágtak a bőrömbe.
A hegyes élek felsértették a csuklómat, ahogy benyúltam a
résen át a zárhoz, és belülről kinyitottam az ajtót.
Legutóbb, amikor ezt tettem, túl késő volt.
A rohadék már épp megerőszakolta a húgomat.
Nem tudtam, mi történik most Alix-szel, de semmit és senkit
nem engedhettem, hogy bántsa.
Nem élném túl.
Még egyszer nem.
Mivel Rose ismerte a járást, ő ment be előbb, én pedig követtem.
Felkapcsolta az előszobában a villanyt, majd felsietett a lépcsőn, végig a
folyosón.
– Alix? – szólt be egy hálószobába, amiről
feltételeztem, hogy az övé. – Itt vagy?
Csakhogy nem értettem, miért van egy férfiing a szék
támlájára dobva, vagy miért áll ott egy pár nagy, fekete bőrfűzős cipő a
lábtartó mellett a padlón.
– Ez az ő szobája? – kérdeztem.
Nem volt ott Alix, és Rose nem válaszolt. Átvágott a szobán,
és belépett egy tágas gardróbba.
– Istenem – szakadt ki belőle.
Megtalálta.
Odamentem, és láttam, hogy a gardrób közepén áll, mindkét
kezével az öltözősziget tetejét markolva.
De ahogy végignéztem a helyiségen, nem láttam Alixet.
Csak ruhákat.
És a legtöbb férfiruha volt.
– Kié ez a gardrób? – kérdeztem.
Rose bőre elsápadt.
– Rose, mi folyik itt?
Visszahátrált ahhoz a részhez, ahol az egész ruhatartó rúd
leszakadt. A rajta lógó öltönyök hatalmas kupacban hevertek a padlón. A
fémpálca a halom oldalán feküdt. Rose letérdelt, végigsimított az egyik zakón,
majd magához szorította.
– Ó, Alix, miért nem mondtad el? – suttogta.
A hangja alig volt több a semminél.
Nem tetszett, ami történt.
Mert Rose pontosan tudta, mi folyik itt, én pedig teljes
sötétségben tapogatóztam.
– Mondd el, mégis mi a francot látok – követeltem.
Felállt, és odament az egyik polchoz, ahol több pár női
magassarkú sorakozott. A fán egy kis papírdarab feküdt. Rose felemelte,
elolvasta, ami rá volt írva.
– Istenem – nyögte. Tett még néhány lépést,
megállt egy sor férfiöv előtt. – Nem hiszem el.
Odafordultam, hogy lássam, mit bámul. A falra egy cetli volt
felragasztva.
A kézírás nem Alixé volt.
NEM
ÍGÉREM, HOGY NEM KÉSEK.
SZERETLEK.
Rose szemében könnyek csillantak, végigfolytak az arcán.
Az arckifejezése pedig halálra rémisztett.
Nem mondott semmit, ami értelmes lett volna.
Egyetlen rohadt nyomot sem adott arról, hol lehet Alix.
A türelmem, ami egyébként mindig megvolt, teljesen eltűnt.
– Hívom a rendőröket – jelentettem ki, miközben
megint a telefonom után nyúltam.
– Adj még egy percet – kérlelte. – Még meg
kell néznem pár dolgot, aztán azt csinálsz, amit akarsz. – Elment
mellettem, vissza a hálóba, majd ki a folyosóra. – Alix? – hívta,
miközben a többi szobába is benézett.
Semmi válasz.
Amikor követtem lefelé, felkapcsolta a konyhai világítást.
A fény az egész teret bevilágította.
Amint Rose meglátta a helyiséget, felnyögött és felkiáltott:
– Ó, Istenem, ne!
Körbenéztem, hogy rájöjjek, mi zaklatta fel ennyire.
A legfeltűnőbbek a papírfecnik voltak – mindenütt. A
pulton, a szekrényekre ragasztva, szétszórva az asztalon.
Az egyik bárszéken egy aktatáska állt.
A szék háttámláján egy zakó lógott. Túl nagy volt ahhoz,
hogy Alixé legyen.
Odamentem, és megláttam a mellkasán az EmbassyJets logót.
Aztán észrevettem az előtte fekvő cetlit.
Ugyanazzal a kézírással írták, mint a gardrób falán lévőt.
ELINDULTAM
REGGELIT ÉS KÁVÉT HOZNI.
TALÁLKOZUNK
FUTÁS UTÁN.
SZERETLEK.
– Smith…
Felnéztem.
Rose a pultnál állt, nem messze az asztaltól. Alix táskáját
a gránitra tette, mellette pedig ott volt egy telefon.
Alix telefonjának sárga tokja volt.
Ez fekete.
Rose összefonta a karját a mellkasán, és úgy nézett ki,
mintha mindjárt rosszul lesz.
– Több mint egy éve, hogy utoljára bent jártam itt. Nem
is vettem észre, hogy ilyen rég volt. Eszembe sem jutott, amíg fent nem voltunk
a szobájában – mondta, miközben a kezét a szívére lapította. – Felvettem
már innen, beszéltem vele a lépcső előtt, de soha nem jöttem be.
– Miért mondod ezt nekem?
Megrázta a fejét.
– Nem tudtam, hogy ez történik, Smith. – Elfordította
a tekintetét, én pedig követtem, oda, ahol a papírok és a szekrények voltak. – Hogy
nem vettem észre? – Amikor újra rám nézett, Alix táskájára pillantott,
belenyúlt, és előhúzott egy gyűrűt.
Egy gyémántgyűrűt.
Mi a franc?
– Ó, drágám… – zokogta.
Nem hozzám beszélt.
Úgy szólt, mintha Alix ott lenne vele.
Megérintette a fekete tokos telefon kijelzőjét és suttogta:
– Ez Dylané…
Még egy rohadt másodpercet sem bírtam ebből.
Egy olyan házban álltam, amit Alix egyértelműen egy másik
férfival osztott meg.
Olyan házban, amit az ő fizetéséből semmiképp sem engedhetett
volna meg.
Rose a kezében tartotta Alix gyűrűjét.
Az egész kibaszott idő alatt jegyben járt.
Ezért nem hívott soha magához.
Ezt nem akarta, hogy meglássam.
– Rose?
Végre rám emelte a szemét. Annyi érzelem kavargott benne,
hogy fogalmam sem volt, melyik dominál, de mindtől úgy kalapált a mellkasom,
hogy fájt.
– Ki a franc az a Dylan? Mi folyik itt? És hol van Alix
ebből a kibaszott házból?
– Azt mondta, ne hozzam fel Dylant vacsorán… – Lehajtotta
a fejét, a vállai megereszkedtek. – Most már értem.
Próbáltam összerakni, amit eddig elejtett.
– Mit?
Letette a gyűrűt a pultra, majd közelebb lépett.
– Csak még pár percet kérlek, hogy bízz bennem. Aztán
megígérem, hogy mindent elmagyarázok.
Elindult az ajtó felé.
– Hová mész?
Amikor visszafordult, a tekintete olyan kísértetiesen üres
volt, hogy libabőrös lettem.
– Azt hiszem, tudom, hol van. – Még mielőtt
megszólalhattam volna, felemelte a kezét, hogy leállítson. – Velem kell
jönnöd, Smith. Szüksége van rád.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés