NEGYVEN
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Miss Hell
– JÓ REGGELT, BABY!
Kinyitottam a szemem.
Nem mozdultam.
Nem adtam ki hangot.
Csak átnéztem az ágyon, ahogy minden
reggel.
Először a párnát néztem meg.
Smith feje rajta pihent, és a
paplan nem ért fel a derekáig.
Az ő hangja ébresztett fel.
Nem Dylané.
Hirtelen eszembe jutott az
előző este.
A szex.
Ahogy Smith karjaiban aludtam
el.
Ez megmagyarázta, miért voltam
meztelen.
Miért fájt mindenem.
Miért nem aludtam egyedül.
Smith nem hagyott magamra.
Dylan csak elment.
De Dylannek nem volt lehetősége
rá tegnap este, mert én itt voltam. Smithnél.
És ez egy pillanat volt.
Az egyik legnagyobb pillanat.
Az utóbbi időben olyan sok volt
belőlük, hogy úgy éreztem, mintha csak ünnepelnék.
– Alix…
Smith próbált rávenni, hogy
nézzek rá.
Ébredésem óta nem néztem a
szemébe.
Nem voltam rá kész.
Nem tudtam, hogyan fogok
reagálni.
De nem kerülhettem tovább,
főleg, hogy már nagyon régóta a mellkasát bámultam.
Lassan felemeltem a
tekintetemet.
És akkor a tekintetünk
találkozott.
A legmélyebb zöld szemek
visszanéztek rám.
Nem voltam biztos benne, hogy
korábban egyáltalán észrevettem a szeme színét.
Most viszont csak azt láttam.
Annyira más volt, mint Dylan
kék szeme.
Ahogy az arcszőrzete is.
Dylan minden reggel
borotválkozott.
Smith-nek legalább négy napos
borostája volt.
Dylan haja tökéletes volt,
amikor felkelt.
Smithé pedig úgy volt kócos,
mintha ujjakkal tépegették volna. Gondolom, így is volt.
Ó, Istenem.
– Jó reggelt – válaszoltam,
és az ágytakarót az államig húztam. Ő az oldalán feküdt, velem szemben.
Figyelt.
– Te nem vagy pacsirta
típus, ugye? – Elgondolkodtam a kérdésén.
Valójában annak tartottam
magam.
De most biztosan nem voltam az.
– Pacsirta-szerű– mondtam
a takaró mögül.
– Ez azt jelenti, hogy
először kávéra van szükséged? – Fogalmam sem volt, mit jelent ez.
De tudtam, hogy több mint két
másodperc kell ahhoz, hogy feldolgozzam mindazt, ami most történik, és biztos
voltam benne, hogy nem vagyok képes rá, amíg ő itt van az ágyban.
– Kávé – mondtam,
bólintva.
A keze a takaró alá nyúlt.
Az ujjhegyei a lábamon voltak.
A csípőmön.
A köldököm közepén,
végigsimítva a köldöklyukamat.
Olyan jó érzés volt.
Ahogy itt lenni is.
Csak vártam, hogy eljöjjön a
bűntudat, hogy arcul csapjon, hogy felkavarja a gyomromat.
Mert amint tényleg
feldolgoztam, amit tegnap este tettem, az kibaszottul tönkre fog tenni.
– Éhes vagy? – kérdezte.
Smith hangja olyan gyengéd
volt.
Ahogy az érintése is, ami most
újra a csípőmön volt.
Amint a bűntudat elkapott,
nehezen tudtam volna lenyelni az ételt.
De egy dolog mindig lement.
– A csokoládétortát kérem.
Nevetett, és olyan mosolyt
mutatott, amely elsöprően gyönyörű volt.
Mint egy napsütéses nap.
– Csak kávé és torta?
Semmi más?
– Nem.
Előrehajolt, és ajkait a
homlokom közepére nyomta. – Mindjárt jövök.
A tegnapi kölnijének illata még
mindig a bőrén volt, és melegséget árasztott.
Melegséget éreztem abban a
pillanatban, amikor ajkai megérintettek.
Melegséget, amit még soha nem
éreztem.
Most már el sem tudtam képzelni
az életemet nélküle.
– Köszönöm – suttogtam,
amikor elhúzódott, és kimászott az ágyból.
A szemem követte őt a
szekrényig, és bámultam a combjait, valamint a hasizmait és karjait.
A teste hihetetlen volt.
Ahogy a farka is.
Ahogy kilépett a szobából, nem
tudtam abbahagyni, hogy újra és újra lejátsszam a fejemben, milyen
sokféleképpen kényeztetett tegnap este.
Még akkor is, amikor Smith
olyan intenzív erővel döngölt, mégis olyan gyengéd volt.
Ő Dylan ellentéte volt.
Ránéztem Smith ágyának
oldalára.
Imádtam a benyomódott párnáját,
és azt, hogy milyen rendetlenül hagyta ott a takarót.
Az egyetlen ok, amiért
elfordítottam a tekintetem, az volt, hogy hallottam a lépteit a padlón.
Felültem, magammal húztam a
takarót, és kinyújtottam a karjaimat, hogy elvehessem a kávét és a süteményt,
amit nekem nyújtott.
Amikor visszamászott az ágyba,
egy falatot vettem a számba és rágni kezdtem. – Ó, istenem – nyögtem.
Réteges volt, akárcsak az epres, és a torta puha volt, gazdag ízű. – Mondd
meg, hol vetted ezt.
Hátát a fejtámlához nyomta, és
a kávéscsészét a matracra tette. Mivel csak egy melegítőnadrágot vett fel,
ismét közelről láthattam a mellkasát.
A mellkasának tetejét egy
szexi, vékony, sötét szőrszálak borították.
Vastag erek futottak le a
karjain.
Az egyik kedvenc részem a szeme
oldalán lévő apró ráncok voltak.
Mosolyogva még mélyebbek
lettek. Velem együtt töltött idő alatt nagyon sokat mosolygott. De most nem
mosolygott, és akkor sem, amikor azt mondta: – Roxbury.
Egy csomó cukormázat vittem a
számhoz. – Ez lehet az új kedvencem.
– Legközelebb, amikor ott
járok, hozok neked még.
Jobbra pillantottam, és láttam,
hogy a poharat a szájához emeli. – Elviszel engem is?
Már korábban is volt ilyen
beszélgetésünk.
Amikor mondtam neki, hogy
szeretném, ha elvinne, figyelmen kívül hagyott.
– Akkor nélküled megyek – tettem
hozzá. – Csak mondd meg a pékség nevét.
Összevonta a szemöldökét. – Nem
mész oda nélkülem.
– Akkor gyere.
Nem mondott semmit.
Ésnem ivott a kávéjából sem.
Csak elhallgatott.
Ez volt az első alkalom, hogy
ezt tette előttem.
– Smith, miért nem akarod,
hogy oda menjek?
Amikor újra rám nézett, valami
fájdalmasan ismerős dolgot láttam.
A szemében ugyanaz a fájdalom
tükröződött, mint az enyémben.
Ujjaival végigsimította a
haját, és megrángatta a tincseket. – Védem a származásomat. – Sóhajtott.
– Csak nem akarom hallani a megjegyzéseket, és nem akarom, hogy kérdéseket
tegyenek fel nekem.
– Gondolod, hogy én is ezt
tenném?
Most a feje tetejét fogta, és
láttam a stresszt az arcán. – Ami ott történt, nem maradt ott, Alix.
Minden kibaszott nap kísért.
– Tudom, milyen az, amikor
rémálmok gyötörnek. Nekem minden esőzéskor van egy. – A tortára meredtem,
képtelen voltam még egy falatot venni. – Tudom, milyen ijesztő. Tudom,
hogy nem akarod kinyitni a szemed. Tudom, milyen tehetetlennek érzed magad. És
tudom, milyen az a sötét mélység, és milyen szorosan tud a torkodat szorítani.
Megint elhallgatott, és az ágy
végére nézett.
Nem mozdult.
Végül rám pillantott. – Azt
kéred, hogy láthasd a viharomat.
Erre még nem gondoltam.
Vagy hogy ez mit követel tőle.
És mit jelent ez ránk nézve.
– Igen – mondtam
halkan.
– Soha senkit nem vittem
oda.
– Vigyél oda.
Nem könyörögtem.
Ígéretet tettem neki.
– Miért akarsz oda menni,
Alix?
A pékség volt a könnyű válasz.
De nem ez volt az igazi ok.
– Szeretném, ha
megmutatnád nekem ezt a részedet – válaszoltam. A tortát az
éjjeliszekrényre tettem, és oldalra fordultam, hogy szembe tudjak nézni vele. – Nagyon
kedvellek, Smith.
És tetszett, ahogy bánt velem.
Ahogy rám nézett.
Ahogy törődött velem.
– Te minket akarsz? – kérdezte.
Éreztem, hogy ide tartozom.
Az életébe.
A karjaiba.
– Igen – válaszoltam.
Odanyújtotta a kezét, és
elsimította az arcomról a hajszálakat. – Elviszlek Roxburybe. – Aztán
a kezével megsimogatta az arcomat. – Remélem, egy nap megmutatod nekem a
viharodat.
A szívem hevesen dobogni
kezdett a mellkasomban.
A torkom fájt.
Azt hittem, bűntudatot fogok
érezni, amiért tegnap este Smith-szel aludtam, és ezzel elárultam Dylant.
De ami igazán fájt, az az volt,
hogy nem tudtam megadni Smith-nek, amit kért, ezért elfordítottam a tekintetem,
mert már nem tudtam a szemébe nézni.
Ő az oldalára fordult, közelebb
jött hozzám, és magához húzott. – Soha nem foglak kényszeríteni. – Kicsit
megnyugodtam, amikor magához szorított, és a kezével végigsimította a hátamat. – Ma
este dolgoznod kell?
– Nem.
– Lehet, hogy nem engedlek
haza.
Két éjszaka távol Dylantől.
Utáltam, hogy hiányzott.
NEGYVENEGY
SMITH
NAPJAINKBAN
Fordította: Miss Hell
A rendőrség székhelye előtt
álltam meg, és a járdaszegély mellé parkoltam. Mivel Alix azt mondta, hogy nem
mehetek be az osztályára, mert az HIPAA törvényeket sértené, a kocsiban
maradtam. Mivel pár perccel korábban érkeztem, volt időm elővenni a
telefonomat, és átnézni néhány munkahelyi e-mailt.
Találtam egyet az
asszisztensemtől, amelynek tárgya Lake Tahoe volt.
A SZOBA, AMELYET MEGKÉRDEZTÉL, HOGY NÉZZEK MEG, A KÉRT IDŐTARTAMRA ELÉRHETŐ.
MELLÉKLETBEN MEGTALÁLOD A BECSÜLT KÖLTSÉGET.
AZ UGYANAZOKRA A DÁTUMOKRA VONATKOZÓ REPÜLŐJÁRATOK
ADATAI ALÁBB TALÁLHATÓK.
KÉRLEK, JELEZD, HA SZERETNÉD, HOGY FOGLALJAM LE ŐKET.
Rákattintottam a csatolt
fájlra, és megnéztem a szoba részleteit. A szálloda a hegy lábánál volt, és a
kilátás állítólag elképesztő volt.
Éppen letöltöttem néhány képet,
amit a szálloda biztosított, amikor Alix beszállt a kocsiba.
– Szia – köszöntött,
amikor elraktam a telefonomat.
Szűk farmert és sapkát viselt,
haja copfba volt fonva, amely a pólója elejére hullott.
És az a mosoly, amit annyira
szerettem, olyan kibaszott ragyogó volt.
– Gyönyörű vagy
– mondtam neki.
Amikor hozzám hajolt, hogy
megcsókoljon, belélegeztem fahéjas illatának fűszeres aromáját. Ettől annyira
felizgultam, hogy morgolódva magamhoz szorítottam az arcát, és néhány
másodpercig még tovább tartottam a száját az enyémhez.
Amikor elengedtem,
megkérdeztem: – Meg kell állnod valahol, vagy egyenesen az étterembe
megyünk?
– Egyenesen oda mehetünk.
– Elővette a telefonját, és megnézte a képernyőt.– Rose már
megérkezett. Pár perce írt nekem.
Ráhajtottam az útra, és a
lámpánál bekanyarodtam, Copley felé haladva.
Ez volt az első alkalom, hogy
találkoztam a legjobb barátnőjével, és Alix ma reggel figyelmeztetett. Azt
mondta, Rose védelmező és őszinte.
Bostoni volt.
Jól ismertem ezt a
személyiséget.
És pontosan ő volt az, akit
szerettem volna, hogy Alix legjobb barátnője legyen.
Nem lesz gond vele.
Amikor a lámpához értem, a
kezemet Alix combjára tettem, és ránéztem. – Van valami, amit meg akarok
veled beszélni.
Idegesnek tűnt. – Oké.
Megszorítottam a kezem.
– Tényleg szeretnél elmenni a Tahoe-tóhoz?
– Igen – válaszolta
azonnal, és megkönnyebbülést láttam az arcán. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy
valami másról fogok beszélni. – Szeretném veled együtt megnézni azt a
helyet. – A keze az enyémre került, és körmeivel végigsimította az
ujjaimat.
– Megkértem az
asszisztensemet, hogy nézze meg a dátumokat. Nem tudtam, hogy mi a programod,
úgyhogy ha kell, át tudjuk szervezni. Csak szerettem volna, ha van egy tervünk.
Érzelem tükröződött a szemében,
amikor azt mondta: – Olyan jó vagy hozzám.
A kezemet az állára tettem, és
a hüvelykujjammal végigsimítottam a mosolyát.
Megérdemelte.
Ő is ugyanolyan jó volt hozzám.
– Elküldöm neked, amit
összeállított – mondtam. – És megmondhatod, hogy jó-e vagy sem.
– A lámpa zöldre váltott, és én visszanéztem az útra.
– Köszönöm.
– Szívesen, bébi.
– Imádom, amikor így
hívsz.
Miközben vezettem, a kezemet az
arcán tartottam, az ujjaim szétterültek az arcán és a nyakán, a hüvelykujjammal
továbbra is simogattam a bőrét. Úgy éreztem, szüksége van a vigasztalásra.
Alix, mikor fogod elmondani, mi
történt veled?
Talán arra volt szüksége, hogy
Roxbury-t az én szemszögemből lássa. Hogy megnézze a különböző helyeket, és az
én szememen, leírásaimon, viharos emlékeimen keresztül élje át őket.
Nem volt könnyű elvinni oda.
De meg kellett tennem.
Be kellett engednem őt abba a
világba, különben soha nem fog teljesen megérteni.
Vonakodva, amikor odaértünk a
parkolóhoz, elhúztam a kezemet az arcától, és kiszálltam a kocsiból. A járdán
találkoztam Alix-szel, megfogtam a kezét, és ő elvezetett a kültéri
ülőhelyekhez.
Még mielőtt odaértünk az
asztalához, megláttam Rose-t. Azonnal tudtam, hogy ő az, ahogy ránk nézett.
A két nő közötti különbségek
azonnal szembetűntek.
Rose tekintetéből,
testtartásából, viselkedéséből tudtam, hogy ő az.
Pontosan az volt, amire
számítottam.
A lányok megölelték egymást,
majd Alix hátralépett, és közéjük állt.
– Rose, ő az
– mondta.
A bejelentés szinte úgy
hangzott, mintha a korábban folytatott beszélgetésük folytatása lenne, mintha a
találkozásunkkal minden összeállt volna.
Rose kezet nyújtott nekem.
– Szia, ő.
Nevettem. – Örülök, hogy
megismerhetlek, Rose.
Leültünk a kerek asztalhoz, és
a kezem újra Alix lábát kereste, a hüvelykujjam a térde külső részét simogatta.
A mosolya volt az oka, hogy ott hagytam, és nem húztam el.
Egy pincérnő azonnal odajött,
és megkérdezte, szeretnénk-e inni valamit.
– Három Fireballt
– mondtam neki.
– Még valamit?
– kérdezte.
– Három vizet – feleltem.
A pincérnő Alixra nézett, aki
nem mondott semmit, majd Rose-ra.
– Nem vitatkozom a
rendeléssel – mondta Rose.
– Ez segít eloszlatni a
kínos helyzetet – magyaráztam, miután a pincérnő elhagyta az asztalunkat.
– Tetszik, ahogy
viselkedsz – ismerte el Rose.
– Várj, amíg mesélek a
Tahoe-tóról – mondta Alix, és a kezét Rose karjára tette. – Elvisz
engem oda.
Rose tekintete rám irányult.
– Lenyűgöztél.
– Nem ezért tettem.
– Ujjaim Alix combjának belső részére csúsztak. – Te és én egy
csapatban vagyunk; csak a legjobbakat akarjuk ennek a lánynak. – Alixre
néztem, miközben beszéltem, bár szavaim Rose-nak szóltak. De amit mondani
akartam, azt közvetlenül neki kellett mondanom, ezért a szemébe néztem, és azt
mondtam: – Soha nem bántanám; a szavamat adom.
Rose az asztal szélére hajolt.
– Csak hogy tudd, az előtted levő férfi is ugyanezt mondta.
– Rose – sziszegte
Alix.
Ez figyelmeztetés volt.
Nem tévesztettem el.
– Csak azt mondom, hogy
olyan ígéretet teszel, amit talán nem tudsz betartani – tette hozzá Rose.
Nem érdekelt, ki volt Alix
életében előttem.
Nem érdekelt, mit ígért neki.
Ő nem olyan volt, mint én.
A tekintetem még intenzívebbé
vált. A hangomban érezhető volt a komolyság, és teljes őszinteséggel mondtam
neki: – Én akarok lenni a napsütéses napja.
Rose arckifejezése
megváltozott.
Lágyabb lett.
A legtöbben nem vették volna
észre, de én igen.
Lassan Alixre fordította a
figyelmét, és azt mondta: – Kedvelem őt.
Talán nem hitt nekem teljesen.
De majd fog.
Mert be fogom bizonyítani neki.
NEGYVENKETTŐ
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Miss Hell
Körülbelül egy héttel azután,
hogy Rose-zal vacsoráztunk, ami az az este volt, amikor Smith hivatalosan is
megnyerte a legjobb barátnőmet, meghívott az irodájába ebédelni.
Nem volt olyan régen, hogy utoljára
láttam.
Két nappal korábban jártam
nála, és reggelig maradtam.
Mivel Rose említette, hogy az
utolsó férfi, akivel együtt voltam, megbántott, arra számítottam, hogy Smith
róla fog kérdezni. Ha így lenne, szerettem volna felkészülni egy meggyőző történettel,
különösen valakinek, aki a hazugságok elemzéséből él.
Az igazat elmondani nem volt
lehetőség.
Legalábbis akkor nem, ha azt
akartam, hogy a dolgok úgy maradjanak, ahogy voltak.
De az azt követő napokban még
inkább megerősödött bennem, hogy Smith egyáltalán nem olyan, mint Dylan. Nem erőltetett.
Nem tett fel túl sok kérdést. Hagyta, hogy a saját tempómban nyíljak meg, és a
türelme volt az oka, hogy egyre jobban beengedtem az életembe.
Ami őt illeti, abban a
pillanatban, amikor megérkeztem az irodájába, rájöttem, hogy egyenesen a
múltjának sötétjébe vetett, amikor felnézett az asztaláról, és azt mondta:
– Van kedved Roxburyben
ebédelni?
A szék karfájára fontam az
ujjaimat, és megszorítottam.
Megbízott bennem a titkaival.
Sok volt ez nekem.
– Biztosan ezt akarod?
– Ezt inkább én
kérdezhetném tőled – mondta.
Már nem kellett gondolkodnom a
válaszán.
Az érzéseim Smith iránt olyan
erősek voltak, hogy még a Dylannel töltött éjszakákon is jelen voltak.
– Igen – mondtam –, ezt
akarom.
Felállt az asztaltól, és
megvárta, hogy megfogjam a kezét, mielőtt átmentünk a recepción. A lifttel
lejutottunk a parkolóházba, és beszálltunk az autójába. Halkan bekapcsolta a
zenét, és magasra állította a légkondicionálót.
– Szólj, ha fázol
– mondta, miközben elhagyta a parkolóházat, és kanyarodott az útra.
– Nem fogok.
– Ránéztem. – Te is tudod.
Az arckifejezéséből láttam,
hogy nem felejtette el, mennyire szeretem a hideget.
Csak figyelmes volt.
Mert ő olyan férfi volt, aki
állandóan törődött azzal, mire van szükségem.
És ezt minden alkalommal
bebizonyította, amikor vele voltam.
Átnyúltam az ülésen, és a
kezemet az övére tettem.
Nem hívtam fel a figyelmet
arra, amit csináltam.
Nem mondtam semmit.
Csak azt akartam, hogy tudja,
itt vagyok.
Hogy gondolatai oda jussanak,
ahová kell, az út nagy részében csendben maradtam. Jól ismertem az utat
Roxburybe, ezért tudtam, hogy már közel vagyunk. Számtalan alkalommal tettem
meg ezt az utat, mentőautó volánja mögött és utasként is.
Amikor már csak néhány
háztömbnyire voltunk, a környezet kezdett megváltozni. Több graffiti volt az
épületeken, több szemét halmozódott az utca szélén. Az emberek a járdán
táboroztak, egy bevásárlókocsiban tartva a holmijukat.
Amikor letértünk a főútról, és
beléptünk a sűrűbb lakónegyedbe, sok bejárati ajtót felismertem. Ezt soha nem
felejtettem el – a színt, a kilincset, a kivágások stílusát.
Ott várták a mentősök, mielőtt
beengedtek minket, és ott bámultunk, amíg kinyílt az ajtó.
– Ott jártam
középiskolába.
Ránéztem a téglaépületre,
amelyre mutatott, és elolvastam a bejáratnál bevésett táblát.
Ez volt az egyik legkeményebb
középiskola Massachusettsben.
Soha nem gondoltam volna, hogy
ez a kedves férfi ott végzett.
– Az volt az első munkám
– mondta, miután visszatért az utcára, és elhaladtunk egy kisbolt mellett.
– Polcokat töltöttem fel. Minden reggel háromtól hatig, hétvégén pedig
hosszabb műszakokban.
Jól ismertem azt a boltot. Több
beteget is kezeltem a parkolójában.
A következő stop táblánál balra
kanyarodott, és két háztömb után újra félreállt.
Csendben maradt.
Nem néztem rá. Nem akartam
ilyen nyomást gyakorolni rá.
Majd beszél, ha készen áll rá.
Tapasztalatból tudtam, hogy ez
mennyi időt vehet igénybe.
Nehéz hangulat töltötte be az
autót.
Minden belégzéskor éreztem az
érzelmeket.
Még a hideg sem segített.
A szorongás miatt izzadt a
tenyerem, de még mindig Smith kezét fogtam, nem akartam elengedni.
– Ott van.
Nem tudtam, mennyi idő telt el
azóta, hogy utoljára szólt.
Valószínűleg pár perc.
De a hangja most kísérteties
volt.
Erőteljes.
Rekedt.
Olyan hangok, amelyeket még
soha nem hallottam tőle.
Követtem a tekintetét egy
ikerházig.
Fehér volt. Egyemeletes.
Több hasonló bérház állt
mellette.
– Ott laktunk a
leghosszabb ideig. – A szemhéja összeszűkült. – A jobb oldali ablak
az a szoba volt, amit Starral osztottam meg.
Az üveg be volt törve.
Ragasztószalaggal volt
összeragasztva.
– Régen véres kéznyomok
voltak a korhadt ablakpárkány oldalán. – Hangja lágyabbá vált.
– Biztosan már sokat halványultak, de fogadok, hogy még mindig ott vannak.
Visszatartottam magam a kérdésektől.
Nem volt szüksége a
kérdéseimre.
Legalábbis ebben a pillanatban.
Mert bár kint tiszta idő volt,
az ő fejében esett az eső.
A felhők sötétedtek.
Vihar közeledett.
– Ott történt… azon az
éjszakán, amikor az egész életem megváltozott. – Összefonódtam az ujjaimat
az övéivel, és vártam, hogy folytassa.– Körülbelül hajnali három vagy négy
óra volt. Nem kellett volna dupla műszakot vállalnom, de nem tudtam
visszautasítani a pénzt, amikor megkértek rá. – A tekintete szörnyű
intenzitással nézett rám. – Amikor hazaértem, a szobánk ajtaja zárva volt.
Ez nem volt szokatlan. Az első fizetésemből vettem egy zárat, és minden
költözéskor felszereltem. Nem bíztam a drogosokban, akik mindig nálunk lógtak,
és anyámmal együtt szúrták magukat. – A keze a kormányra tévedt, és olyan
erősen szorította, hogy az ujjai szinte fehérek lettek. – Nem akartam
Start felébreszteni azzal, hogy kopogok az ajtón, ezért kimentem, hogy bejussak
az ablakon. Ott álltam, a kezemmel az üvegen, amikor mozgást láttam a szobában.
– Hangosan lélegzett, és a hangtól fájdalmat éreztem iránta. – Azt
hiszem, abban a pillanatban még nem is fogtam fel, mit csinál vele. Csak Start
láttam. A szemét. Ahogy az üvegen keresztül rám nézett.
– Ó, istenem. – A
kezemmel eltakartam a számat, hogy ne mondjak többet.
Olyan nehéz volt hallgatni.
Olyan nehéz volt nem átkarolni,
és megpróbálni enyhíteni a fájdalmát.
Gyógyító voltam. Gyerekkorom
óta az voltam.
De semmi, amit mondtam, semmi,
amit tettem, nem tudta meggyógyítani.
– Még csak meg sem
próbáltam kinyitni az ablakot. Csak összeszorítottam az öklömet, és belevágtam
az üvegbe. – Ránéztem az öklére, és láttam, hogy apró hegek borítják a
bőrét. – Megpróbáltam megölni, Alix. – Rám nézett, és majdnem felkiáltottam
a kínzástól, amit a szemében láttam. – A kezemet annak a rohadéknak a
torkára tettem, és olyan erősen szorítottam, amennyire csak tudtam.
– Megérdemelte.
– Nem halt meg.
– Megfordult, és visszanézett a házra. – A húgom sikított, amikor
meglátta a véremet, és ez felébresztette a nappaliban alvónéhány srácot. Az
egyikük letépett arról a rohadékról. Akkor még nem voltam elég erős ahhoz, hogy
egyszerre mindhárom ellen harcoljak. De mindent megtettem, hogy kiűzzem őket a
házamból. – Megfordította a kezemet, tenyérrel felfelé, és a lábamra
tette. Lassan az ujjai az enyémre pihentek. – Ha azok a fiúk nem jöttek
volna be, megöltem volna. – A tekintetünk találkozott. – Bármit
megtettem volna, hogy megakadályozzam, hogy megerőszakolja a húgomat.
– Börtönbe került?
Rázta a fejét. – Miután
elmentek, többé nem láttam egyiküket sem. – Csend lett az autóban.
Még a lélegzetünket sem
hallottam.
Mindketten csak a betört
ablakot bámultuk.
Olyan érzés volt, mintha valaki
belenyúlt volna a mellkasomba, és fojtogatná a szívemet.
El sem tudtam képzelni, hogy
Smith hogyan érezhetett.
– Minden nap eszembe jut
az a pillanat – mondta. – Mit tehettem volna másképp, mi történt
volna, ha nem vállaltam volna dupla műszakot. Ha drágább zárat vettem volna,
amit nem lehetett volna kibontani egy kibaszott csipesszel.
Istenem, ismertem ezt az
érzést.
A kérdések, amiket magamnak
tettem fel, mások voltak, mégis olyan hasonlóak.
– Mindez a csapadék része…
a szél, az eső, a sötét felhők – mondtam neki.
– Ezek a kérdések mind a
viharhoz vezetnek.
– Soha nem fog véget érni.
– Nem.
– Nem fog elvonulni.
Megrázta a fejem. – Nem,
nem fog.
– Egész életemben szembe
kell néznem a viharral. – Legalább ő szembenézett vele.
Én nem.
– A múltam miatt elakarsz
menekülni?
Ez volt a legőszintébb kérdés,
amit feltett, mióta beszálltunk a kocsijába.
Tudtam, hogy a történet, amit
elmesélt, nem az egyetlen démonja.
Biztos voltam benne, hogy a
dolgok, amiket átélt, ijesztően hosszú listát alkotnak.
De ez nem tette őt megtört
emberré.
Mindkét kezemmel megszorítottam
a tenyerét, és felnéztem rá.
Ez tette őt hőssé. – Nem,
nem akarok menekülni. Kivéve, ha hozzád menekülök, akkor a válaszom igen.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés