31.-32.-33. Fejezet

 

HARMINCEGY

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: BaBett

 

 

Felálltam a munkaállomásomról, és bementem a konyhába, hogy elővegyem a vacsorát, amit otthonról hoztam. Nem voltam jó a tűzhelynél vagy a sütővel, de senki sem készített jobb szendvicset, mint én.

Mivel a rendőrség központja éjjel-nappal rendkívül forgalmas volt, kimentem egy olyan területre, ahová csak az alkalmazottak léphettek be. Nem akartam emberek között lenni. Csak egy kis szünetre volt szükségem a call centertől. Levegőre volt szükségem. Ez volt a legstresszesebb műszakom diszpécserként. A telefonok egy pillanatra sem álltak le, és minden hívás vészhelyzet volt. A várakozási idő kétszerese volt a szokásosnak. Még extra rendőröket és öt mentőcsapatot is be kellett vonnunk, és még így is alig tudták kezelni a túlterhelést.

A szünetem már három órával ezelőtt esedékes lett volna. Még most is, tudva, hogy mennyire szükségük van rám bent, siettem minden falattal.

A sonkás-sajtos szendvicsem felénél elővettem a telefonomat, megérintettem a képernyőt, és végiggörgettemaz elmulasztott értesítéseket. Sok közülük a reggel feltöltött képhez kapcsolódott. Rose irodája előtt készítettem, ahová kávét vittem neki. A nap úgy sütött a tükröződő épületfalra, hogy egyszerűen le kellett fotóznom.

Tovább görgettem, és láttam néhány üzenetet Rose-tól, aki azt írta, hogy talált néhány ruhát a lakása közelében lévő butikban, és szeretné, ha holnap felpróbálnám őket.

Volt egy e-mail is a Maine-i ingatlanügynöktől.

ALIX,

MEGÍGÉRTEM, HOGY TÁJÉKOZTATOM ÖNT, MÉG AKKOR IS, HA NINCS SEMMI ÚJ HÍR. SAJNOS AZ UTOLSÓ NÉHÁNY HÉTEN EZ VOLT A HELYZET. MIVEL A FORGALMAS SZEZONBA KERÜLÜNK, GYANÍTOM, HOGY A FORGALOM NÖVEKEDNI FOG. A HÁZ ÁRA MEGFELELŐ, JÓL MUTAT, ÉS KEVÉS A KÍNÁLAT, ÍGY HAMAROSAN AJÁNLATRA SZÁMÍTHATUNK. MINT MINDIG, HA BÁRMILYEN KÉRDÉSED VAN, NE HESZEGED, FORDULJ HOZZÁM. REMÉLEM, HAMAROSAN HALLUNK EGYMÁSRÓL.

—ANNE

Töröltem az e-mailt, mert nem akartam egy másodpercnél tovább nézni. Az a ház Bar Harborban az álmaim otthona volt, és minden megtakarított dolláromat felemésztette. A legtöbbet az előlegre költöttem, a többit pedig a havi jelzálogkölcsön törlesztésére. Dylannek lehetett a fényűző háza Bostonban, Los Angelesben és Lake Tahoe-ban. De Maine-ben én valami egyszerűt akartam. Hangulatost. Azt akartam, hogy az otthon tükrözze azt, amelyben felnőttem – egy helyet, ahol nem voltak felesleges díszek, hanem ahol mindig biztonságban és kényelmesen éreztem magam, ahol bőségesen volt szeretet. Egy ideig a ház pontosan ezt jelentette. A mi kényeztetésünk lett. Megmentett a munkánktól. Az a motiváció, ami tovább hajtott minket, mert tudtuk, hogy Maine mindig várni fog ránk, amikor szükségünk lesz rá. De most már fájt, amikor csak rágondoltam. Annyira, hogy még elmenni sem tudtam oda. Nem akartam, többé semmi közöm ahhoz a házhoz. És nem akartam, hogy bármi közöm legyen Maine-hez.

A gyomrom összeszorult, és letettem a szendvicsemet. Elterelésként végigsimítottam a képernyőt, és rátaláltam egy korábbi üzenetre, amit az első átnézéskor kihagytam. Smith-től jött. Boston kikötőjének képe volt, a lemenő nap tükröződött a vízen. A fotó alá ezt írta: Ma este valami szar történik a városban. A hírfigyelőm folyamatosan jelzi. Gondoltam, mostanában biztosan kemény a munkád, úgyhogy remélem, ez egy kicsit jobbá teszi. Ez a ma esti naplemente. Rád gondoltam.

A szemem a jegyzet és a fotó között járt. Nem hittem a szememnek. Egy napsütéses napot küldött nekem. Ez a férfi. Ahogy a hüvelykujjam elkezdett gépelni a képernyőn, könnyek gyűltek a szemembe.

 

Én: Fogalmad sincs, mennyire szükségem volt erre.

Smith: Remélem, mosolyt csalt az arcodra.

Én: Igen. Nagyon is.

Smith: Rossz napod volt?

Én: A legrosszabb.

Smith: Hogy jutsz haza ma este?

Én: Reggelig dolgozom, aztán valószínűleg gyalog megyek. Szükségem lesz ráezután a műszak után.

Smith: Írj SMS-t, hogy tudjam, biztonságban vagy.

Én: Írok.

 

Felnéztem a képernyőről. Két rendőr jött ki cigizni. Határozottan ideje volt menni. Fogtam a félig megevett szendvicsemet, és ahogy az ajtó felé indultam, hallottam: – Hé, Alix!

Eddig nagyon óvatos voltam. Mindig lehajtottam a fejem. Elkerültem az épület népszerűbb részeit, a lépcsőket és a hátsó folyosókat használtam, csak hogy ez ne történjen meg. Hetekig nem fedeztek fel a részlegemen kívül. És most ez.

Felemeltem a kezem, és integetni kezdtem. – Szia!

– Hallottam, hogy visszajöttél. Örülök, hogy látlak.

– Köszönöm – bólintottam. – Én is.

Az, aki felismert, a másik tisztre nézett, és azt kérdezte: – Tudod, ki ő?

Nem tudtam hallgatni, ahogy leír engem. Ma nem.

Így, amikor a szája már kinyílt, hogy válaszoljon, újra integetni kezdtem, és átnyomultam az ajtón. Felrohantam a lépcsőn, és siettem az asztalomhoz. Miután felvettem a fülhallgatót, mély levegőt vettem, és az ujjaimat a billentyűzetre helyeztem, a hüvelykujjammal finoman megérintettem a szóköz billentyűt, de nem annyira erősen, hogy ténylegesen lenyomjam. A testem megfeszült. A lábujjaim hegye belemart a cipőm talpába. Kattintottam, hogy fogadjam a bejövő hívást. És vártam.

 

 

 

 

 

 

Én: Megérkeztem.

Smith: Jól vagy?

Én: Jól vagyok, csak nagyon fáradt.

Smith: Próbálj aludni egy kicsit, holnap találkozunk.

 

Válaszom egy nap volt. Most már sokkal illőbbnek tűnt.

 

 

 

 

 

 

 

HARMINCKETTŐ

 

SMITH

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: BaBett

 

 

– REMÉLEM, ÉHES VAGY – mondta Alix, amikor kinyitottam az ajtót, és ott állt a másik oldalon, mindkét kezében több szatyorral. – Nem tudtam ellenállni, szóval mindenből vettem egy-egy adagot.

Nevettem. Annyira aranyos volt a baseball sapkában, a hosszú copfja a mellkasára lógott. Egy derékig érő pólót viselt, és egy szűk farmert, ami kiemelte tökéletes lábait.

Kinyújtottam a kezem, és azt mondtam: – Hadd vegyem át őket.

Ő megrázta a fejét, és belépett.

– Ha neked adok egyet, akkor mind leesik. Csak mutasd meg, hova tegyem őket.

Bevezettem a konyhába, és rámutattam a közepén lévő nagy szigetre. Amint a táskák a pultra kerültek, felém fordult.

– Még egyszer elnézést a legutóbbi este miatt.

Láttam a megbánást a szemében.

– Nagyon szerettem volna itt lenni – folytatta. – Nagyon vártam már.

Hittem neki. És én is így éreztem.

Bólintottam a táskák felé.

– Mutasd meg, mit hoztál.

– Négy különböző étteremben álltam meg – nevetett. – Mondtam már, hogy úgy eszem, mint egy terhes nő.

– Nem kell védekezned. Én is ugyanolyan ínyenc vagyok, mint te.

Amíg ő kivette a dobozokat, és mesélt a rendelt ételekről, én a tányérokat tartalmazó szekrény felé indultam. Amikor kinyitottam, hallottam:

– Hé, Smith! – Visszanéztem rá a vállam felett. – Csak fogj két villát. Így szórakoztatóbb lesz enni.

Tetszett a stílusa. Kivettem az evőeszközöket a fiókból, és visszamentem hozzá, ahol mindent kirakott a pultra. Volt ott sült krumpli, ami, mint megtudtam, az első helyen állt az étkezési listáján. Volt még füge és sonkás lepény, marhahús brokkolival, és több tekercs sushi. Mielőtt nekiláttunk volna, két szelet csokoládétortát tett a pultra, és az egyiket felém tolta.

– El kell mondanod, hogy kezdtél el először desszertet enni. – Levágtam a szélét, és a számba tettem.

A villájára bámult, miközben azt mondta: – Egy este otthon voltam, és kinyitottam a hűtőt, hogy kivegyek valamit enni. Nem éreztem magam túl jól, és a választhattam a maradék lomein vagy egy sonkás szendvics között. Egyik sem hangzott vonzónak, de tudtam, hogy valamit ennem kell. – Felnézett, és olyan kibaszott fájdalom volt a szemében. – Két szelet torta volt a pulton, és a csokoládé gondolatától nem akartam meghalni. Szóval megettem az egyiket, másnap pedig a másikat is. – A fémmel lekaparta a cukormázat. – Ez olyan sokáig folytatódott, míg végül normális lett.

Annyi kérdés volt, amit meg akartam kérdezni, kezdve a fájdalmával, honnan származik, mi is az. Nem érdemeltem ki a választ.

Szerencsés voltam, hogy ennyit is megtudtam.

Lenyeltem még egy falatot, és megkérdeztem: – Mindig csokoládé?

Lenyalta a cukormáz nagy darabját.

– Néha veszek citromosat vagy vörös bársonyt, és minden alkalommal megbánom.

– Szereted váltogatni a pékségeket, ahonnan veszed, mert látom, hogy ez nem a Nona's-ból van.

Mosolygott. – Jól gondolod.

– Nem te vagy az egyetlen, aki szereti a tortát, Alix.

Karját a pultra tette, és előrehajolt.

– Úgy hangzik, van egy pékség, amit ki kell próbálnom.

– Legközelebb, amikor arra járok, hozok neked egy szeletet.

Nem akartam megemlíteni, hogy már megtettem, és még fájdalmasabbá tenni a szemében látszó fájdalmat.

– Kizárt. El kell vinned oda. Nagyon vizuális típus vagyok, szeretem átélni és az egész élményt magamba szívni.

– A hely Roxburyben van – mondtam, utalva arra a városrészre, ahol anyám lakik. – Nem akarsz oda menni.

– De igen.

Annyi kérdése volt, mint nekem. Láttam rajta, és azt is, hogy habozik megkérdezni őket.

– Onnan származol?

Bólintottam.

– Roxbury nem új nekem – mondta. – Sok időt töltöttem ott az évek során. Valószínűleg tudom, hol van a pékség, és valószínűleg jártam már azon az utcán, ahol felnőttél.

Sok utca volt. Soha nem maradtunk több mint néhány hónapig egy helyen. Megettem az utolsó falatot a tortámból.

– A munka miatt voltál ott?

– Igen.

A diszpécserek a rendőrség központjában ültek. Biztosan nem járőröztek a környék utcáin.

– Nem mindig voltam diszpécser – mondta, mintha olvasna a gondolataimban.

– Mit csináltál korábban?

A jogi egyetemen nem tanították meg, hogyan kell olvasni az emberekben. Ezt az iparágban töltött hosszú idő alatt tanultam meg. Ezért, amikor Alix azt mondta: „Mentős voltam”, tudtam, hogy nem szabad megkérdeznem, miért nem dolgozik már abban a szakmában. Rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Minden jel erre utalt.

Így kinyitottam a pezsgősüveget, ami még a tegnap estéről megmaradt, és öntöttem neki egy pohárral. Magamnak vettem egy sört, és visszamentem a konyhaszigethez. A kezével megragadta a pohár szárát, körbeforgatta, és nézte, ahogy a buborékok a tetejére emelkednek.

– Nonaé jobb – mondta, majd megette a torta utolsó falatját.

– Még mindig nagyon finom.

Néhány másodperc csend telt el. Nem vett semmi mást enni. Csak bámulta az üres dobozt, és a villával a doboz oldalára ragadt cukormázat kapargálta.

– Hé, Smith? – mondta, amikor végül felnézett. Ránéztem. – Köszönöm, hogy elengedted – suttogta.

Nem voltam biztos benne, hogy a meg nem történt utolsó randinkra, vagy a korábbi munkájára utalt. De amikor láttam, hogy a teste lassan ellazul, már nem is számított. Anyám egyszer azt mondta nekem, hogy ő mindig felismeri a drogosokat, még azokat is, akik megpróbálják elrejteni a betegségüket. A pupillájukból tudja megmondani, ahogy azok tűhegynyi méretűre szűkülnek. Én is meg tudtam állapítani a fájdalmat. Egy nap Alix elmeséli nekem a démonokat, amelyek kísértették, és én tudtam, mely témákat kell kerülnöm. És egy nap ő is megérti, miért nem vittem soha senkit Roxburybe.

 

 

 

 

 

 

Mindkét bögrét a kezemben tartva átmentem a konyhán, kimentem a hátsó ajtón, és csatlakoztam Alixhez a kertben. Ez volt a kedvenc helyem, az a tér, ami miatt megvettem ezt a barnatéglás házat. Nagyon eldugott volt, négy oldalról zöldellő növényzet vette körül, és egyetlen épület sem nézett rá. Alix a tűzrakóhely előtti kanapék egyikén ült. Leültem mellé, és odaadtam neki a teát, amit készítettem. Felhúzta a térdét a mellkasához, és ráhelyezte a bögrét.

– Fázol? – kérdeztem. – Hozhatok neked egy takarót.

Felém fordult.

– Jól vagyok. Igazából imádom a hideget.

– Én is.

Annyi éjszaka után, amikor reszketve aludtam el, utálnom kellene. De éppen ellenkezőleg történt.

– Síelsz? – kérdeztem. Bólintott. – Láttam a snowboardos képeidet. Svájc gyönyörűnek tűnt.

– Az volt az életem egyik legjobb élménye. Mindenképpen meg kell nézned.

A csészét az ajkaihoz emelte, és azt mondta: – Irigyellek az utazásaid miatt.

– Nem igazán kezdtem el nyaralni, csak néhány évvel ezelőtt, amikor a céget olyan szintre hoztam, hogy egy hétig nélkülem is működhetett. Most, hogy van lehetőségem, próbálok minél gyakrabban elutazni. – Ittam egy kortyot a fekete kávéból, és letettem a bögrét a mellettem lévő asztalra.

– Mindig máshová utazol, vagy van kedvenc helyed, ahová visszatérsz? – kérdezte.

Mosolyogtam, miközben eszembe jutottak a látott nevezetességek.

– Sok kedvencem van, de eddig minden alkalommal új helyre mentem. Túl sok látnivaló van ahhoz, hogy mindig ugyanoda menjek vissza.

– Régebben nem hittem ebben. Maine volt az a hely, ahol szerettem volna tölteni az időmet, ha nem a városban voltam.

Kinyújtottam a karomat a kanapé háttámláján, és az ujjaimmal finoman megérintettem a nyakát.

– Mi okozta a változást?”

Elfordította a tekintetét, és láttam, hogy elgondolkodik a kérdésemen. Amikor a tekintetünk újra találkozott, azt mondta: – Egyszerűen csak kiábrándultam belőle.

– Ez megesik. Tudod, hogy én mit gondolok Bostonról. – Megsimogattam a vállát. – Hova mész, ha pihenésre van szükséged?

– Már rég nem mentem sehova. – Csak az arcát mutatta nekem, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássam, mennyire élvezi az érintésemet. Még az ujjaimhoz is hajolt. – De ezen változtatnom kell.

– Melyik helyre gondolsz?

– Tahoe-tó.

– Csodálatos hely – nyáron és télen egyaránt.

– Egyszer jártam ott, de soha nem adtam neki igazán esélyt.

– Próbáld ki! Megéri. – A hátsó zsebembe nyúltam, és elővettem a telefonomat. – Mutatok neked valamit. – Átlapoztam a mentett videókat, amíg meg nem találtam azt, amit kerestem. Aztán közelebb húzódtam hozzá a kanapén, és a képernyőt úgy tartottam, hogy ő is láthassa. – Ezt nézd meg!

A videót egy sífelvonón vették fel, az egyik hegy tetején. A két és fél mérföld magasból nyíló kilátás leírhatatlan volt. De a felvételen láthatta a tavat. Helyenként türkizkék, majd a legvilágosabb kék volt, a közepén pedig sötétkék. A tavat hegyek vették körül. Néhány olyan magas volt, hogy úgy tűnt, mintha a felhők a tetején ülnének. Amikor a videó véget ért, rám pillantott.

– Ez a Tahoe-tó?

– Nem mentél fel a Heavenly Mountainre, amikor ott voltál?

Megrázta a fejét.

– Őszintén szólva nem láttam sokat.

– A tó déli oldalán lévő felvonóval kell felmenni a Heavenlyre. Amikor kiszállsz, át kell szállnod a felvonóra, ami még magasabbra visz. Ott vettem fel ezt a videót.

– Ezt látnom kell. – A kimerevített képernyőt nézte, majd vissza hozzám. – El akarok oda menni.

– Elviszlek.

Azonnal felszállnék egy repülőre, ha ez azt jelentené, hogy a fájdalom eltűnik a szeméből.

– Tényleg? – kérdezte.

A hangja olyan kibaszott lágy volt. Olyan édes. Olyan gyengéd. Meg kellett érintenem. A telefonomat a mögöttem lévő párnára tettem, és mindkét kezemmel megfogtam az arcát.

– Nagyon szeretném.

Már utaztam idegenekkel korábban. Ez van, ha a barátaid többsége házas, így nem volt nagy ügy, hogy egy lánnyal utazzak, akit csak pár hete ismertem.

A különbség az volt, hogy én törődtem ezzel a lánnyal. Az a hegycsúcs megváltoztatott engem. Ugyanezt fogja tenni vele is. És én ott leszek, hogy megadjam neki ezt az élményt. Hogy megízlelje a bőrén. Ahogy most én is szerettem volna.

Basszus.

Erősebben fogtam meg az arcát, és közelebb húztam magamhoz, amíg a szája csak centiméterekre volt az enyémtől. Fahéjat éreztem. Nem tudtam, honnan jön az illat, de elhatároztam, hogy ma este megtudom.

A fogammal körülvettem az alsó ajkát. Csak egy kis harapás volt. De elég volt ahhoz, hogy lássam, hogyan reagál. Amikor a teste ellazult, és a légzése gyorsult, tudtam, hogy kész a folytatásra. Így megszüntettem a köztünk lévő távolságot, és a nyelvem lassan becsúszott az ajkai közé.

– Smith – nyögte.

A kezem most a köldökén volt, és feljebb csúsztattam, amíg a bordái alá nem ért. Kibaszottul csodálatos volt. Alig vártam, hogy meztelenül láthassam. Amikor elhúztam a számat, hogy az állát csókoljam, hátra hajtotta a fejét és teljes hozzáférést biztosított nekem. Először a nyelvem simogatta a bőrét, majd az ajkaim, fokozatosan haladva az arca irányába. Amikor a szája előtt lebegtem, ő a hajamba túrt, és szorosan megragadta. Nem mozdultam. Csak a szemem fúródott az övébe. Vártam. Amíg azt nem mondta: – Csókolj meg!

Ez volt az egyik legizgatóbb kérés, amit valaha hallottam. Az ujjai elengedték a hajamat, és a szám az övéhez csapódott. Összeszorította a fogait, amikor a hüvelykujjam megérintette a mellbimbóját. Nem azért, mert fájt neki. Ez volt a módja, hogy még többet kérjen. És pontosan ezt akartam neki adni. A nyelvemmel.

Mert az egyetlen dolog, amit akkor akartam, az volt, hogy Alix jól érezze magát.

Kinyitottam a farmerje gombját. Miután leengedtem a cipzárját, megálltam, várva, hogy megállítson. Az egyetlen válasz, amit kaptam, még több nyögés volt. Így felálltam a kanapéról, és levettem a cipőjét. A nadrágja és a tangája is lekerült, mielőtt letérdeltem előtte. Ő figyelte, amit csinálok. Nem volt fájdalom. Csak éhség áradt azokból a kibaszott szemekből. A kezeim körbefogták a térdét, és lassan szétnyitottam a combjait, amíg elég szélesre nyíltak ahhoz, hogy lássam a punciját.

Kibaszott Jézus Krisztus.

Tökéletes volt. Sima bőr, szűk ajkak, köztük egy csikló, amelyről tudtam, hogy könyörög, hogy megnyaljam.

– Gyönyörű vagy – mondtam, végül ránéztem.

Olyan közel voltam; minden lélegzetvétel, amit rá leheltem, egy kissé meghajlította a testét. Várakozás volt benne. Éreztem. Mert bennem is lüktetett, és minden másodperccel fokozódott, amikor a szám nem volt rajta. Néztem, ahogy a lába közül bámult rám. Hogyan harapott az ajkába. Hogyan árulta el minden mozdulata, hangja, ujjai húzása a párnán, hogy hol akar engem. És mennyire akarta. Így hát az orromat a puncija tetejéhez nyomtam. Becsuktam a szemem, és belélegeztem. Az illatától a farkam lüktetni kezdett a kibaszott farmeremben. Még több tökéletesség. Nem tudtam betelni ezzel a lánnyal. Az alján kezdtem, a nyelvemet a szeméremajkai közé szorítottam, és óvatosan felfelé haladtam. Ugyanolyan jó íze volt.

– Ó, Istenem! – sziszegte.

Amikor ránéztem, a feje hátradőlt, a körmei a kanapéba vájtak. Amikor elértem a már kurvára elázott csiklóját, előre-hátra mozgattam a nyelvemet. Minél jobban simogattam, annál keményebb lett. Nedvessége sűrűbbé vált, nyögései hangosabbak lettek. Az ujjbegyemmel izgattam, a körmöm mélységéig hatoltam be, épp annyira nyitva tartva, hogy még többet akarjon. A csípője megfeszült, én pedig még erősebben nyaltam. Miután a nyelvem többször körbejárta, a számba szívtam a csiklóját, és

bevezettem a második ujjam. Megcsavartam a csuklóm, hogy érezze az ujjperceim domborulatait, ahogy mozogtak benne. Összeszorult körülöttem. A csípője gyorsabban mozgott.

– Smith – lihegte.

A nyelvemmel dörzsöltem, megadva neki a szükséges súrlódást. Még néhány nyalás után remegett, a puncija megszorította az ujjaimat. A lehető leggyorsabban nyaltam a csiklóját, és csak akkor lassítottam, amikor éreztem, hogy kezd lecsillapodni.

– Jézusom – lihegte, teste most már mozdulatlan volt.

A számat rajta tartottam, nyalogattam a nedvességet, és nem húztam el, amíg alig maradt belőle. Amikor végeztem, a tekintetünk találkozott. Újra szükségem volt rá. De ezúttal másképp.

– Gyere ide! – mondtam, és annyira felemelkedtem, hogy a karjaimba vehessem. Leültem a kanapéra, ő az ölemben, és a mellkasomhoz szorítottam. Néhány másodperc múlva a keze a hasamra tévedt, és végigsimította a hasizmomat.

– Tartozom neked.

– Most kaptam meg mindent, amit akartam. – Az ajkaimat a feje tetejére nyomtam, és ott tartottam őket. Nem remegett, de mégis megkérdeztem: – Kérsz takarót?

– Nem.

A nyakába hajoltam, és az ujjaimmal végigsimítottam a haját. Többször átfésültem, mielőtt azt mondtam: – Nézz rám, Alix!

Tudnom kellett, hogy érzi magát, és a szemei elárulták. Felém fordította az arcát, hogy rám nézzen. Az első, amit láttam, zavarodottság volt. Megérintettem, kielégítettem, láttam a testének felét meztelenül – ez sok volt, mindegyik. Talán jobban, mint gondoltam. De a tekintetében vágyat is láttam. Irántam. És annak ellenére, hogy a sötét szemei olyan komornak tűntek, ő is akart engem. Mégis, ez nem tartott vissza attól, hogy megkérdezzem: – Jól vagy?

Amikor bólintott, néhány másodpercet vártam, majd előre hajoltam, és az ajkaimhoz nyomtam az övéit. A csók gyengéd volt. Szenvedélyes. És rövid. Elhúztam a számat, mielőtt a nyelvemet is ráhelyeztem volna. – Maradj velem ma este!

Csendben maradt. Néhányszor lélegzett. Annyira zavaros volt a tekintete, amikor azt válaszolta:

– Nem lehet.

Időre volt szüksége, hogy feldolgozza. Nem akartam ezt megtagadni tőle.

– Hazaviszlek – mondtam.

– Nem kell. Majd hívok egy taxit.

– Alix…

– Bízz bennem, semmi baj – mondta. – Csak a telefonomat kell elhoznom.

Felállt az ölemből, felvette a tangát és a farmert, majd belebújt a lapos talpú cipőjébe. Miután teljesen felöltözött, odament a táskájához. Kivette a mobilját, és beírt valamit a képernyőre.

– A sofőr egy perc múlva itt lesz.

Vártam, hogy megfogja a kezem, majd átvezettem a konyhán és a nappalin, amíg el nem értük a bejárati ajtót. Az ajtó mellett álltunk, és karomat köré fonva, ujjaimat a fenekére tettem. Olyan jó érzés volt a kezem alatt.

Az ajkaimat a homlokára nyomtam.

– Mikor látlak újra?

– Remélem, hamarosan.

– Mikor vagy szabadnapos?

– Két nap múlva.

Hátradőltem, hogy az arcát nézzem.

– Akkor két nap múlva találkozunk.

Mosolygott.

– Túl hamar? – kérdeztem.

– Nem, egyáltalán nem. – Ugyanakkor pillantott ki az üvegen, mint én, és látta, hogy egy autó állt meg és kettőt dudált az épület előtt. Visszanézett rám.

– Itt van.

Még egyszer utoljára meg akartam kóstolni. Hogy az ajkaimra ragadjon az illata. Hogy közelebb legyek hozzá, még ha csak néhány másodpercre is.

– Csókolj meg!

Megcsókolt. És ez volt minden, amit akartam.

 

 

HARMINCHÁROM

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Jane

 

 

Kiszálltam az autó hátsó üléséről, amit béreltem, hogy hazavigyen Smith lakásáról,és sietve felmentem az öt lépcsőfokot a házamig.

Amikor beléptem a kulcsaim egy tálban tettem az előszoba asztalán,és a táskámat az egyik bárszékre. Tovább sétáltam, amíg el nem értem akonyha közepét.

Mindkét oldalamon pultok voltak.

Bal oldalamon bor volt.

Jobb oldalamon Smith virágai egy vázában.

Még mindig éltek.

Még mindig gyönyörűek voltak.

Ó, Istenem!

Nem tudtam, mit tegyek.

Nem tudtam, hogyan dolgozzam fel az érzéseimet.

Ami még rosszabbá tette a helyzetet, az volt, amikor a szemem a pult másik oldalára tévedt,és megláttam a Dylan által írt levelet.És a mosogató mellett álló csészét, amelyben egy kis víz maradt.És az eljegyzési gyűrűt az ujjamon.Azt, amelyet a kocsiban vettem fel, miután elhagytam Smith házát.

Ó, Istenem!

A lábaim remegtek.

A föld inogott alattam, és nem tudtam megtalálni az egyensúlyomat.

A levegő, amit belélegeztem, túl sűrűvé vált.

Az egyetlen dolog, amit éreztem a nedvesség volt a bugyim belsejében.

Smith szájából jött.

Ez túl sok volt.

Ó, Istenem!

A térdem a csempének csapódott.

A testem a legkisebb gombóccá gömbölyödött.

Annyi levegőt szívtam be, amennyit csak tudtam.

Kinyitottam a számat.

– Sajnálom– sírtam, mintha Dylan otthon lenne, és ököllel vertem a padlót. – Annyira kibaszottul sajnálom.

Nem tudtam elviselni a fájdalmat.

Mintha késsel szúrtak volna a mellkasomba.

A torkomig terjedt.

Olyan erős volt, hogy hányni akartam.

Az arcom könnyek áztatták.

Az ajkaim nyállal voltak borítva.

Elárultam Dylant.

És ez megölt.

De nem tudtam abbahagyni.

És ez még jobban fájt.

Kedveltem Smith-t.

Szerettem vele lenni.

Szerettem, ahogy megérintett.

Tetszett, ahogy a szája kényeztetett.

Egy másik férfi repített a csúcsra nem Dylan.

És hihetetlenül jó érzés volt.

És ettől rosszul lettem.

Mindent megtettem, hogy ne hányjam ki a vacsorámat.

Dylan volt az egyetlen olyan sokáig.

Én is így akartam.

De most már nem csak ő volt az egyetlen.

Ott volt még Smith is.

Mindketten megkaptak egy részt belőlem.

És ennek elégnek kellett lennie.

Az arcomat a csempére hajtottam, a hideg megnyugtatta az izzadt, könnyekkel átitatott orcámat. Még szorosabban húztam össze a lábaimat, és a karjaimmal a mellkasomhoz szorítottam őket.

– Sajnálom– suttogtam.

Nem fogok eljutni az ágyamig.

Ma este nem.

De nem is számított, mert Dylan úgysem fog hazajönni.

Becsuktam a szemem.

– Nem akartam fájdalmat okozni – mondtam halkan.

Aztán elhallgattam.

Mert hallottam, hogy kinyílik az ajtó.