NEGYVENKILENC
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Alice
FÁJT.
A lábam.
A lábszáram.
A gyomrom a vacogástól.
Még a bőröm is a rám tapadó, csuromvizes ruháktól.
Olyan nehezek voltak.
Minden bennem elviselhetetlenül nehéznek tűnt.
És minden lépésnél a szövet kidörzsölte a bőrömet.
És ez csak rosszabb lesz.
Mert még mindig esett.
Annyi víz volt.
És annyira fújt a szél is.
Aztán…
A semmiből…
Reccs.
A fájdalom túl erős volt.
Nem bírtam még egy lépést.
Nem bírtam továbbmenni.
Itt kötöttem ki, bárhol is volt ez.
Jobbra támaszkodtam, nem tudva, mi vár ott rám.
És amikor a testem valami keménynek ütközött,
megkapaszkodtam benne.
Hideg fém volt.
Átölelt.
Visszaszorított.
Pont erre volt szükségem, ezt kerestem egész idő alatt.
Amikor a szemhéjam elnehezült, lehunytam őket egészen addig,
amíg meg nem hallottam: – Alix– és akkor hirtelen kinyílt a
szemhéjam.
Dylan hangja volt.
Hol
van?
Felfelé néztem.
Lefelé.
Jobbra és balra.
Nem volt ott.
Mert előttem volt.
A fém másik oldalán.
Nem tudtam, mit keres itt.
De csak pár lépésre állt.
A tekintetem rátalált.
És…
– Úristen– szaladt
ki belőlem.
A kezemet a szám elé kaptam.
A mellkasom zihált.
Olyan hihetetlenül jóképű volt.
Annyira, hogy fájt.
És még jobban fájt, mint az a fájdalom, amit már amúgy is
éreztem.
Tanulmányoztam az arcát.
Az arcán nem volt borosta.
A haja tökéletesen be volt zselézve.
Olyan kifogástalan volt.
Intett nekem, hogy menjek közelebb.
Elengedtem hát a fémet, hallottam a kattanást, ahogy
felnyitottam a reteszt, és átléptem a nyíláson.
A lábujjaim égtek minden lépésnél.
A combjaim lüktettek.
Messzebb volt, mint gondoltam.
Fel, fel, fel.
És le, le, le.
Fel.
Le.
Aztán megláttam őt.
A fűben volt.
Alig kaptam levegőt, mire odaértem hozzá, és leültem vele
szemben a földre.
– Szia.– Elmosolyodtam.
Jóleső melegség öntött el, mintha átjárta volna a bőrömet az esőn keresztül. – Mit
csinálsz itt kint?
A keze az államhoz ért.– Az
én Alixem.
Éreztem a fűszeres illatát.
A jeges bőrét.
– Hiányzol– mondta.
Miért fájnak ezek a
szavak ennyire?
Miért nem kapok levegőt?
Miért nem tudom
kimondani vissza?
Mert a szám már nyitva volt, és az eső a számra és a
nyelvemre csapódott.
A mellkasomra tettem a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat.
De ami a legjobban fájt, az az érzés volt, ami elöntött.
Az, ami miatt le akartam hunyni a szemem.
– Fáradt vagyok – vallottam
be.
– Tudom.
– Dylan, én olyan, de olyan fáradt
vagyok.
– Látom.
Dylan-kék. Így
hívtam a szeme színét.
És most végre ez nézett vissza rám.
Olyan sokáig nem néztem rá.
Nem tudtam.
De most, hogy mégis megtettem, fájt.
Istenem, mennyire fájt.
– Nem bírom tovább– húztam
fel a térdeimet a mellkasomhoz, és átöleltem őket. – Nem bírom tovább küzdeni értünk.
– Tudom, Alix.
A szemeim olyan nehezek voltak, alig bírtam nyitva tartani
őket.
– Azt hiszem, ma éjjel nem fogok
feljutni az ágyig– mondtam. – Egyszerűen nincs bennem erő.
A keze az arcomhoz emelkedett.
– Nem kell, szerelmem.
Kinyújtóztam a fűben, éreztem a nedves föld szagát alattam.
A térdeim újra a mellkasomhoz húzódtak.
A karomat használtam párnának.
A fű irányába néztem, ahogy akkor szoktam, amikor az ágyunkban
pillantottam.
Nem volt ott benyomódott párna.
Nem volt összegyűrt takaró.
– Ne menj el, amíg el nem alszom– mondtam
neki.
Az eső dobolt a fülemen.
A vizes haj az arcomhoz tapadt.
– Itt maradok veled– felelte.
Melegséget éreztem a hátamnál.
Még többet a hasam körül.
Átölelt.
És amikor azt vártam, hogy jó éjszakát kívánjon, hogy azt
mondja, szeret,hogy megígérje, nem fogok megfagyni a hidegben, valami egészen
mást hallottam.
Reccs.
ÖTVEN
DYLAN
EGY ÉVVEL EZELŐTT
Fordította: Alice
A KÉSŐI EBÉD után,
amelyet a Public Gardenbenköltöttünk el, Alixszel elhagytuk a parkot, és
elindultunk hazafelé. A keze az enyémben, és a két jegygyűrűnk ott lapult a
zsebemben. Gyűrűk, amelyek egy hónap múlva már az ujjainkon lesznek.
Ékszerek, amelyeket soha nem vennék le.
Még zuhanyzáshoz sem.
Mivel ilyen közel voltunk az esküvőhöz, több pénzügyi
döntést is meghoztam. Alixet felvetettem a háztulajdoni lapra, és mostantól ő
volt az összes személyes számlám kedvezményezettje.
Néhány héttel ezelőtt mondtam el neki a hírt.
A reakciója pont olyan volt, amilyet vártam.
Neki ez nem számított.
De nekem igen.
Ezek a döntések az ő jövőjét is befolyásolták.
Ugyanúgy, ahogy az is befolyásolta az enyémet, hogy
letértünk az Arlington Streetre, majd a Boylston Streetre.
Délután fél három volt.
A járdák megteltek emberekkel.
A város nyüzsgött.
És valami CopleySquare felé vezetett engem.
A célvonal felé.
Alix még azt sem kérdezte, hová megyünk.
Nem is kellett.
Eléggé jól ismert már.
Ránéztem, amikor jobbra fordultunk, és világossá vált, hogy
nem hazaviszem.
A szája sarkában mosoly bujkált.
– Tudtam, hogy ma itt fogunk kikötni – mondta.
Visszamosolyogtam rá.
Idehozni őt nemcsak nekem jelentett valamit.
Neki is.
Imádta ezt a várost.
És mivel Hazafiak napja volt, még több okunk volt rá, hogy a
szívében legyünk.
Ma ez a szív CopleySquare volt.
– Alix– szólalt meg valaki, amikor elértük a
Dartmouth utca sarkát.
Alix megállt, és megkereste a hang gazdáját.
Egy rendőr volt az.
A STOP tábla mellett állt, és Alix elengedte a kezem, hogy
odamenjen hozzá.
– Szia, Charlie – mondta, és átölelte. – De
jó látni! – Aztán visszalépett közénk. – Charlie, ő a vőlegényem,
Dylan Cole.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta a rendőr,
miközben kezet fogtunk.
Nem lepett meg, hogy Alix ismerte.
A rendőrök szorosan együtt dolgoztak a mentősökkel.
Ha valamilyen nyilvános eseményen voltunk, mint ez, Alix
mindig ismert több szolgálatban lévő tisztet.
– Szintén örülök – válaszoltam.
Charlie Alixhez fordult.
– Hogyhogy ma nem dolgozol?
– Tavaly én voltam beosztva. A részlegünk minden évben
váltja egymást az ünnepnapokon.
– Szerencsés – kacsintott. – Jó volt látni. – Rám
nézett. – Téged is, Dylan.
Alix a vállára tette a kezét.
– Vigyázz ránk ma.
– Naná.
Alix keze újra megtalálta az enyémet, és továbbmentünk, amíg
el nem értük a zászlókkal teleaggatott részt – azokkal, amelyek a
versenyen induló országokat képviselték.
Helyet találtunk a fémkordon mellett, amely elválasztotta az
úttól a nézőket.
Körülöttünk mindenki szurkolt, táblákat tartott a magasba,
fotózta a célba érő futókat.
Alixre pillantottam.
Olyan volt, mint amikor először túráztunk fel a Cadillac
Mountain tetejére, és a napfelkeltét az ő szemén át láttam.
Most is ezt tettem, miközben mindent magába szívott.
Egész életemben ebben a városban éltem.
Gyerekkorom óta minden évben ugyanitt álltam ezen a napon.
És most is elöntött ugyanaz a büszkeség.
Az emberek a világ minden tájáról ideutaztak.
Hogy részesei legyenek ennek a pillanatnak.
És most, hogy mi is itt álltunk, valamit éreztem.
Nem tudtam megfogalmazni.
Csak egy sürgető késztetés volt, amely arra indított, hogy
délután kettő negyvenkor a zsebembe nyúljak, elővegyek egy tízdollárost, majd
Alix kezébe tegyem.
– Elmennél vízért? – kérdeztem. Tudtam, hogy a
következő tömbben van egy bolt.– Van
egy üzlet a következő saroknál.
Nem volt meleg.
Nem voltam szomjas.
Alix felnevetett, lábujjhegyre állt, és puszit adott az
arcomra. – Persze. Mindjárt jövök.
Megfordult, de én elkaptam a kezét, és visszafordítottam.
– Szeretlek, Alix.
Még mindig mosolygott.
– Én is szeretlek.
Elengedtem.
És néztem, ahogy elsétál.
Ahogy a hátát figyeltem, a pillanatokra gondoltam.
Azokra, amelyeket vele töltöttem.
Azokra is, amelyek előtte voltak.
És arra, hogy valójában soha nem álltam meg megünnepelni
egyiket sem.
De az emberek, akik mindkét oldalamon álltak, ezt tették.
Ők ünnepelték ezt a pillanatot.
Én is megtettem.
Behunytam a szemem, és a zsebembe nyúltam, megérintve a kis
bársony tasakot, amelyben mindkét jegygyűrű volt.
A tenyerembe szorítottam.
Nem tudtam, miért.
Csak azt tudtam, hogy muszáj.
És Alixre gondoltam.
Az arcára, amikor a jegygyűrűt az ujjára húztam.
A tekintetére, amikor megígértem, hogy soha nem bántom meg,
hogy mindig gondját viselem, megóvom, és mindent megadok, amire valaha is
vágyott.
A szemében felvillanó fényre, amikor örökkét ígértem neki.
Kilenc perc telt el azóta, hogy elküldtem Alixet.
És most újabb pillanat következett.
Egy olyan, amely miatt megszegtem az összes ígéretet, amit
valaha tettem neki.
Kivéve egyet.
Mielőtt bármit tehettem volna – levegőt venni, kinyitni
a szám, vagy Alix irányába fordítani a fejem –,az
egész életem megváltozott.
Alix élete megváltozott.
Boston megváltozott.
Örökre.
ÖTVENEGY
ALIX
EGY ÉVVEL EZELŐTT
Fordította: Alice
Amikor rám került a sor, odaléptem a pénztárhoz, és a pultra
tettem a két palack vizet, meg a zacskó gumicukrot.
– Megtaláltál mindent, amit kerestél? – kérdezte a
pénztáros. Idősebb úriember volt, akinek a kiejtéséből hallani lehetett, hogy
helybéli.
– Igen – feleltem. – Köszönöm.
Amíg beütötte a tételeket, a pénz szélét a hüvelykujjam
párnájához pöcköltem, alig vártam, hogy visszamehessek.
A férfi a szemüvege fölött rám nézett.
– Egész nap itt voltak?
Megráztam a fejem.
– Csak most érkeztünk.
– Mielőtt kezdtem a műszakomat, még láttam, ahogy a
győztes átfut a célvonalon. Alig több mint két óra kellett neki. Hihetetlen
volt nézni.
– Óriási tehetség. Csodás élmény lehetett – mondtam.
Amikor a kijelzőn megjelent az összeg, odaadtam neki a
tízdollárost.
– Érezzék jól magukat odakint – mondta, és már a
következő vásárlóhoz fordult.
A vizet a hónom alá csúsztattam, és két kézzel kibontottam
az édességet. Néhány gumicukrot bekaptam, miközben kiléptem az üzletből.
Amikor reggel felkeltem, volt egy olyan érzésem, hogy Dylan
és én ma a maratonon kötünk ki. Nem beszéltünk róla, de amikor megtudtam, hogy
az ebéden túl nincsenek tervei, tudtam, hogy ide fogunk jönni.
A tömeg és a káosz ellenére lehetetlen volt távol maradni.
Túl sok volt a bajtársiasság.
Az energia.
Az optimizmus fertőző volt.
Mindenki – a gyerekektől az idősekig – mosolygott.
Minden évben összejött a város, hogy üdvözölje, bátorítsa és
ünnepelje a futókat, és ez olyan látvány volt, amit soha nem lehetett megunni.
Minket is beleértve.
Ahogy közelebb értem ahhoz a helyhez, ahol Dylan állt,
megláttam a szélben lobogó zászlókat. A hatalmas digitális óra ketyegve mérte a
verseny idejét.
A föld tele volt csillámmal, amit a magasba tartott
plakátokról ráztak le az emberek.
Újabb marék gumicukrot ettem, és épp ahogy áthaladtam a
keresztutcán, egy hang hasított a fülembe.
Olyan hang, amit korábban soha nem hallottam.
Egy dörrenés, amely
megrázta az egész testemet.
A mennydörgésre emlékeztetett.
Mintha az ég megnyílt volna, és közvetlenül előttem csapott
volna le a levegőbe.
A vizek kiestek a hónom alól.
A cukros zacskó kiesett a kezemből.
Lenyeltem, ami még a számban volt, pedig alig rágtam meg, és
a kezem a fülemre szorítottam, hogy ne robbanjanak szét a dobhártyáim.
A földön voltam.
A testem összegömbölyödött.
Az alkarom és a könyököm védte az arcomat.
Füst volt.
Por.
Valami apró, éles darabok fúródtak a térdembe és a
sípcsontomba.
Elengedtem a fülem, hogy megtámasszam magam a talajon, és
hátborzongató csend vette körül a világot.
Minden mozdulatlan volt.
Egy másodpercig, kettőig.
Aztán meghallottam a jajveszékelést.
Olyan hang volt, amelyet egy szülő ad ki, amikor megtudja,
hogy meghalt a gyereke.
Egy ordítás, ami a gyomor mélyéből tör elő.
És belőlem jött.
A körmöm belemart az aszfaltba. A tornacipőm csikorgott a
kátrányon, ahogy előre próbáltam lökni magam.
Csak egyetlen gondolat volt a fejemben.
Dylan.
El kellett jutnom hozzá.
Meg kellett néznem, jól van-e.
Meg kellett tudnom, mi a franc történik.
Mi okozta a dörgést, a sikolyokat, a vért.
Mert mindenhol ott volt.
A vér a kezemre tapadt, ahogy előre vonszoltam magam arra a
helyre, ahol előtte álltunk.
Szétkenődött a térdemen, ahogy a földet súroltam vele.
Lecsepegett az alkaromon, valahányszor elestem, aztán újra
feltoltam magam.
Másztam.
Embereken át.
Vér tócsáin keresztül.
Az állam az aszfalthozcsapódott, amikor a kezem feladta, és
homokot éreztem a számban.
Apró kavicsok ropogtak a fogaim között.
A nyelvemhez fröccsent a vér, amikor ráharaptam.
Valami megragadta a lábam, és kirúgtam, amíg el nem
engedett. Visszakapaszkodtam a térdeimre, hogy tovább tudjak menni.
Elkúsztam ruhadarabok mellett.
Egy ujj.
Leszakadt végtagok, amelyek fölött át kellett vetnem a
testem.
De mentem tovább.
Tovább ordítottam.
Tovább kiabáltam: – Dylan!
Nem tudtam, hall-e.
A füsttől alig láttam.
Alig kaptam levegőt.
Alig tudtam gondolkodni, mit is kéne tennem.
Mindenki, akit láttam, segítségre szorult.
De nem állhattam meg miattuk.
Meg kellett találnom Dylant.
Így hát a zászlók felé vonszoltam magam.
A legtöbb szétszakadt.
Sok hiányzott.
De láttam a törött rudakat és a cafatokban lógó anyagot, és
odakúsztam hozzájuk.
– Dylan!– kiáltottam.
Az ujjaim összeragadtak a vértől.
Valami új dolog szúrta a tenyerem közepét.
Valami kemény zuhant a hátamra.
De nem lassított le.
Mert a réseken át, amelyek között átfurakodtam, megláttam
Dylan fekete kabátját.
A fehér logót a mellzsebén.
A kabát ujjából két ismerős kéz lógott – ugyanazok,
amelyeket pár perce tartottam.
Ő a földön feküdt.
– Dylan!
Nem tudtam, megtartanak-e a lábaim, ezért a térdeimen
maradtam.
Rúgtam, taszítottam magam.
Kúsztam.
És csak akkor álltam meg, amikor elértem őt.
A kezeim a válla alá csúsztak, az ölembe húztam.
Az ujjaim a nyakára tapadtak, hogy pulzust keressenek.
Nem kaptam levegőt.
Csak sikítani tudtam.
Ismételgetni a nevét: – Dylan!
Dylan!
Amikor nem éreztem semmit, átöleltem, a háta a mellkasomnak
feszült.
Ringattam.
Sírtam.
Előre-hátra mozdultam, újra és újra, mintha ez képes lenne
újraindítani a szívét.
Nyál csapódott ki a számból.
A könnyek végigfolytak az arcomon.
Vér csöpögött az arcára, ahogy a homlokára hajtottam a szám.
– Dylan.
Olyan szorosan tartottam.
Nem akartam, hogy fázzon.
Nem akartam, hogy fájjon.
Csak azt akartam, hogy tudja: itt vagyok.
– Dylan…
Ahogy kimondtam újra a nevét, éreztem valamit.
A mellkasomban.
Mintha egy medve tört volna elő barlangjából, hónapokig
tartó téli álom után.
A nyakam hátrahajolt.
A szám kinyílt.
A szemem az égre nézett.
Egy sikoly tört elő belőlem.
Betöltötte a fülemet.
Nem volt olyan hangos, mint a mennydörgés.
De majdnem.
Aztán láttam, ahogy valami hullik az égből.
A homlokomra esett.
Az arcomra.
A szempilláimat is belepte.
És tudtam, mit jelent.
Amikor hamu hull …
Az a vég.
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés