43.-44.-45. Fejezet

 

NEGYVENHÁROM

 

SMITH

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Echo

 

 

– NEM, nem akarok futni. Hacsak nem feléd, és akkor a válaszom igen.

Alixre meredtem, miközben az autóm anyósülésén ült, szavai visszhangoztak a fejemben.

Megmutattam neki a viharom egy részét, azzal, hogy elhoztam Roxburybe.

De ennél sokkal többről volt szó.

Tizennyolc évet töltöttem el abban a pokolban. Minden nap egy háború volt, egy újabb emlék, ami életem végéig kísérteni fog. És mindegyik sebhelyet hagyott rajtam. Az idő némileg halványította őket. A többi olyan sötét volt, mint a fekete kátrány, amit anyám az ereibe lövellt be.

Végül majd felszakítom a sebeimet, és elmesélem Alixnek a mögöttük rejlő történetet.

De most ki kellett tisztítanom a fejem.

Automatára kapcsoltam, és a combjára tettem a kezem. – Dolgoznod kell ma este?

– Nem.

– Tudom, hogy azt mondtam, hogy Roxburyben fogunk ebédelni, de nem tehetem. Sajnálom. El kell tűnnöm innen a pokolba.

Átnyúlt az ülésen, és a fejem mögé tette a kezét, ujjaival végigsimított a hajam hátulján. – Értem. Nem kell magyarázkodnod.

Ezt értékeltem benne.

– Át akarsz jönni hozzám? – kérdeztem.

– Nem kell visszamenned dolgozni?

Megráztam a fejem. – Megkértem az asszisztensemet, hogy szabadítsa fel a naptáramat.

Elmosolyodott.

A fenébe, szükségem volt rá.

– Akkor igen, szívesen mennék.

Elmentünk a pékség mellett, ahová gyerekkoromban jártam, de nem szóltam Alixnek róla. Meg akart volna állni, nekem pedig más terveim voltak a desszertre.

Valószínűleg hülyeség volt az ötletem.

De a minap elmentem a boltba, és megvettem mindent, amire szükségem volt egy tortához. Nem tudtam, mi késztetett arra, hogy elővegyem a hozzávalókat. Csak azt tudtam, hogy Roxburyből tartottam hazafelé, és szükségem volt valami értelmetlenre, hogy kiverjem az anyámat a fejemből.

Ugyanúgy, mint ahogy most is szükségem volt rá.

Átverekedtem magunkat a forgalmon, leparkoltam a kocsifelhajtómon, és Alix kezét fogva vezettem a bejárati ajtóm felé. Felemeltem a karjaimba, miután beértünk a konyhába, és a konyhasziget tetejére tettem.

Nevetett, miközben a kezem a térdére siklott. – Olyan érzés, mintha meg akarnál etetni.

– Úgy is van. – Széttártam a lábait, és közéjük léptem. – De előbb valamit meg kell tennünk. – Előrehajoltam, ajkaimat gyengéden az övére nyomtam.

– Éhes vagyok – mondta, és a hangja elsötétült.

Nem csak ételről beszélt.

Ezt kibaszottul imádtam.

– Kezdjük el! – Bementem a kamrába, és levettem a zacskókat az alsó polcról. Visszafelé menet kivettem a tejet és a tojásokat a hűtőből, és Alix mellé tettem.

Figyeltem, ahogy átnézi a hozzávalókat, miközben szétterítettem őket a pulton, majd újra, amikor letettem a tepsit és a robotgépet is.

– Mi lesz ebből az egészből?

– Egy olyan sütemény, ami remélhetőleg vetekszik majd az eddigiekkel.

A mosolya olyan gyönyörű volt, amikor átnyújtottam neki a mérőpoharat és egy zacskó lisztet.

– Két pohárra van szükségem, amit ide dobhatsz – mutattam a robotgépre.

– Tönkre fogom tenni.

Nem főzött.

Nem is sütött.

De tanulni fog, és én akartam lenni az, aki megtanítja neki.

– Jobb vagy, mint hiszed. – Mielőtt tiltakozni próbált volna, hozzátettem. – Bízz bennem.

Elfordította a tekintetét, és miközben megtöltötte a poharat, egy kést húztam végig a liszt tetején, hogy egyenletesen eloszlassam. Aztán beledobta a mixerbe. Épp amikor újra elkezdte tölteni, a nap besütött az ablakon. Átsütött a keze tetején, megmutatva a bőréhez ragadt apró lisztszemcséket.

– Ne mozdulj!

Megdermedt, tekintete kérdőn fürkészte a parancsomat.

Elővettem a telefonomat, és készítettem pár képet a kezéről. Átgörgettem a gyűjteményt, és kiválasztottam a legjobbat. – Nézd! – mondtam, és megmutattam neki a képernyőt.

Belemártottam az ujjamat a lisztbe, miközben a telefont nézte, és megérintettem a tenyerét, ugyanott, ahol az előbb lefényképeztem. Az érintésemtől felnézett, és bámult, ahogy egy S betűt rajzoltam a bőrére.

Belenyúlt a testére átlósan tett táskájába, miután végeztem, és elővette a mobilját. – Ne mozdulj! – mondta vigyorogva, és visszamondta az utasításomat.

Megérintette a képernyőt az ujjaimat továbbra is az övéhez közel tartva. Néztem, ahogy még többször megnyomja, amikor végre elhúzódott, mielőtt hirtelen megjelent egy értesítés a telefonomon.

Azt mutatta, hogy Alix megjelölt egy képen.

Megnyitottam az alkalmazást, és megláttam a kezünkről készült képet, az övé közepén egy S betűvel. Sütött ránk a nap.

Minden egyes képe alatt, amit valaha is posztolt, egy napos emoji volt.

Kivéve ezt.

Piros szív volt.

A tekintetünk összekapcsolódott.

Nem kellett semmit mondania.

A kép beszélt helyette.

Ahogy a címke és a szimbólum is, amit használt.

Ma napsütéses nap volt.

Ez a kibaszott lány.

– Bassza meg ez a süti. – Kezeimmel megragadtam az arcát, és magamhoz rántottam a száját, a nyelvem addig siklott, amíg meg nem éreztem az övét. – Most azonnal szükségem van rád.

Ujjaim a fenekére csúsztak, és közelebb löktem magamhoz, míg a lábai a derekam köré fonódtak. Kivittem a konyhából, miután az egész testsúlyát átvettem.

– Csokis lett volna, ugye? – kérdezte, szavai vibráltak az ajkamon.

Megcsíptem az alsó részét, és a számba vettem. – Tényleg azt hiszed, hogy eperrel kínoználak?

A nevetése más volt.

Ezúttal egy nyögésben végződött.

 

 

 

 

 

 

 

 

NEGYVENNÉGY

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Echo

 

 

Én: Épp most értem haza a munkából.

Smith: Örülök, hogy épségben megérkeztél. Mikor jössz át?

Én: Valószínűleg hat körül. Lenyomok valami ételt a torkomon, alszom egyet, aztán ott leszek.

Smith: Süteményt?

Én: Mintha gondolatolvasó lennél vagy valami.

Smith: El sem tudom képzelni, hogy jutott ez eszembe.

Én: Vettem egy szelet epreset. A fagyasztóban van. Kezdesz hatással lenni rám.

Smith: Hozd el ma este. Megeszem rólad.

Én: Most azonnal kiveszem.

Smith: Hamarosan találkozunk, bébi.

 

 

 

 

 

 

Én: Még mindig áll a holnap este?

Rose: Persze.

Rose: Várj, le akartad mondani? Mert ÖT KIBASZOTT NAPJA nem láttalak.

Én: Nem mondom le. Csak megerősítem. Így, amikor Smith megpróbál holnap este túszul ejteni, elmondhatom neki, hogy van egy kis stipi-stopid.

Rose: Annak a férfinak tényleg meg kellene tanulnia osztozni rajtad, és abba kellene hagynia, hogy ennyire őrülten boldoggá tegyen. Az utóbbi időben annyit mosolyogtál, hogy egyszerűen undorító.

Én: Micsoda szemtelenség tőle.

Rose: Komolyan, most nem is lehetnék boldogabb miattad. És annyira hiányzol, hogy fáj.

Én: De holnap este megkapsz.

Rose: Alig várom.

 

 

 

 

 

 

Rose: Szia, átmész ma este Smith-hez?

Én: Épp most öltözködöm, és pár perc múlva odamegyek. Miért?

Rose: Alix... mindjárt esni fog.

 

Felpillantottam a telefonom képernyőjéről, és odarohantam az egyik ablakhoz.

Felhúztam a redőnyt.

Sötét égbolt volt a fejem felett.

A szél fújta a fák leveleit.

Kinéztem az utcára.

Láttam, ahogy a cseppek tócsát alkotnak.

Nem esett túl erősen.

Ez azt jelentette, hogy volt időm.

Felkaptam egy kapucnis pulóvert, és a fejemre húztam. Leggingst húztam magamra. A lábam sportcipőbe csúszott, és lesiettem a lépcsőn.

Leemeltem a táskámat az egyik bárszékről, és kivettem a kulcsaimat a bejáratnál lévő tálból.

Kimentem a bejárati ajtón.

Négy lépés maradt.

Három.

Ekkor hallottam a zajt.

A reccsenést.

A reccsenést, amitől a torkom összeszorult, és nem tudtam levegőt venni.

A hang rezgésként járta át a testemet.

Mintha felrobbantak volna a füleim.

Fejfájás hasított a koponyámba.

Összeszorult a mellkasom.

Fájt a gyomrom.

Oldalra nyúltam, és mindenhol tapogatóztam a korlátért. Belekapaszkodtam a hosszú rúdba, miután az ujjaim megtalálták, és minden erőmmel szorítottam.

Összegömbölyödtem.

A fém hidege az arcomba nyomódott.

Eső fröccsent a homlokomra.

Az arcomra csapódott.

A szempilláimat verte.

Nem tudtam mozdulni.

Csak várhattam.

Felkészültem a képre, ami éppen átsuhant az elmémen.

Az, ami mindent elkezdett.

Az, ami ugyanazzal a hanggal érkezett.

Az, amivel elkezdődött ez az utazás.

És akkor megláttam.

A csend.

A sötétség.

A reccsenés.

A táskám leesett a karomról.

A szívem megállt.

És már nem éreztem az esőt.

 

 

 

 

 

 

 

 

NEGYVENÖT

 

SMITH

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Echo

 

 

LENÉZTEM a telefonomra, és láttam, hogy hat negyven van.

Utoljára csak két perce néztem meg.

Aztán egy perccel ezelőtt.

Alix késett, és tudtam, hogy minden az időjárással van összefüggésben.

Kint kibaszottul ömlött az eső. Mennydörgés dörgött az égen, és villám cikázott át rajta.

Tudtam, hogy ez az oka annak is, hogy nem válaszolt az üzeneteimre, és nem vette fel a hívásaimat.

Ugyanez történt az előző viharban is.

Nem volt véletlen.

Vártam öt percet, és újra felhívtam.

Négyszer kicsengett, majd a hangpostára kapcsolt.

A hajamba túrtam, fel-alá járkáltam a konyhában, és próbáltam kitalálni valami tervet.

Nem tudtam elmenni hozzá.

Nem tudtam, hol lakik, azon kívül, hogy valahol a Back Bay részen van.

Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is említett a lakhatási körülményeivel kapcsolatban. Mindig idejött, amikor együtt lógtunk. Még engem sem hívott át soha.

Nem erőltettem.

Semmit sem erőltettem.

És mivel nem tettem, nem tudtam befolyásolni, mi történik ma este. Sehogy sem tudtam kapcsolatba lépni vele.

Sehogy sem tudtam segíteni.

A megérzésem azt súgta, hogy szüksége van rá, és nem tehettem mást, mint vártam, hogy visszahívjon.

Ököllel a konyhapultra csaptam, mire a telefonom hirtelen felugrott. Egy értesítés jelent meg a képernyőn, hogy valaki lájkolta az utolsó fotómat, amit közzétettem, ahogy földet ért.

Ugyanaz, amelyik Alixnak is tetszett.

Támadt egy ötletem.

Megnyitottam az alkalmazást, és a keresősávba beírtam Rose nevét. Elkezdtem neki privát üzenetet írni, amikor megjelent a profilja.

Utáltam, hogy Alix legjobb barátnőjével kellett felvennem a kapcsolatot.

Egyáltalán nem az én stílusom volt.

De nem volt más választásom.

 

Én: Smith vagyok. Van egy perced beszélni?

 

Szinte azonnal válaszolt, megadva a telefonszámát.

Felhívtam, és az első csörgés után hallottam, hogy azt mondja. – Szia, Smith!

Rose olyan magabiztosnak tűnt vacsora közben. Most már csak az aggodalmat hallottam.

– Bocsánat, hogy így kereslek, de Alixnek már majdnem egy órája itt kellett volna lennie. Nem válaszol a hívásaimra és az SMS-re sem. Kíváncsi vagyok, hallottál-e felőle.

– Több mint egy órája küldtem neki egy üzenetet, és még mindig nem írt vissza.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy még mindig milyen erősen esik az eső. – Ez még az eső előtt volt?

Felsóhajtott. – Az üzenet az esőről szólt.

– Néhány percenként dörög. Aggódom.

– Tudom. – Elhallgatott. – De addig nem fogunk hallani felőle, amíg a vihar el nem múlik.

Megnéztem az időjárás-előrejelzést, amint elkezdődött az eső.

Az előrejelzés még jobban aggasztott.

– Állítólag holnap késő reggelig esni fog – mondtam neki. – Nem tudok addig várni, hogy megnézzem, jól van-e. Meg kell néznem, hogy van.

– Küldesz nekem egy SMS-t, ha odaérsz?

Az ujjaimat a fejem oldalához nyomtam, próbálva enyhíteni a lüktető érzést.

– Ezért kerestelek meg. Nincs meg a címe.

– Hogy érted?

A kezem lehullott az arcomról, és a pultnak nyomódott. – Még sosem jártam nála, Rose.

– Várj egy percet. Hadd tisztázzam ezt le. Ti ketten folyamatosan együtt voltatok, és ez idő alatt egyszer sem voltál a házában?

– Nem.

– A francba is, muszáj kiderítenem, mi az – hallottam, hogy mond valamit valakinek a háttérben, és amikor visszatért a telefonhoz, megkérdezte. – Mi van, ha Alix nem nyit ajtót?

– Betörök.

– Smith…

– Voltak már olyan helyzetek az életemben, amelyek sokkal jobban végződtek volna, ha pár perccel korábban érkezem. Rose, mindegyiket bánom. Nem kockáztatok újra, főleg nem Alixszel.

– Jézusom! – lehelte a telefonba. – Elküldöm neked a címét SMS-ben, és húsz perc múlva ott találkozunk.

– Akkor ott találkozunk – mondtam, és letettem a telefont.

Elhúztam a telefont az arcomtól, és a képernyőre néztem. Rose üzenete megjött azonnal, és megnéztem a címet.

Alix az egész rohadt idő alatt csak nyolc háztömbnyire lakott tőlem.