10.-11.-12. Fejezet

 

TÍZ

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Néhány perccel a műszakom kezdete előtt érkeztem a rendőrségi központba, és egyenesen az asztalomhoz mentem, majd azonnal bejelentkeztem a rendszerbe.

Nem azért jöttem korábban, hogy gyűjtsek néhány túlórát. Hanem hogy elolvassam a jegyzeteket, amiket a mentősök hagytak Joe anyagában.

Függetlenül attól, hogy mit mondtak, nem változtatnék azon, ahogy kezeltem a dolgokat tegnap este.

Egy pillanat volt.

Egy olyan, amit ünnepeltem.

De tudnom kellett, hogy a mentősök egyetértettek-e az értékelésemmel, úgyhogy begépeltem Joe nevét a keresőbe, és figyeltem, ahogy betölt a lapja. Átfutottam a mentősök statisztikáit – látható tünetek, életjelek, beadott gyógyszerek.

Túladagolással kezelték őt.

Mikor kitették őt a kórháznál, még életben volt, és valamennyire reagált is. Hogy ezután mi történt vele, ahhoz már nincs hozzáférésem.

De muszáj volt látnom, hogy az értékelésük megegyezik-e az enyémmel.

És egyezett.

Mindent jól csináltam.

Azon kaptam magam, hogy vettem egy nagy levegőt, és lazábbnak éreztem a tüdőmet, mint addig egész nap. A levegő is egyre könnyebben áramlott át rajta, ahogy újraolvastam a jegyzeteket másodszor, majd harmadszor is, míg végül már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy becsukjam az adatlapot.

Még mindig volt néhány percem, hogy bejelentkezzek, de mivel már úgyis bent voltam, feltettem a fejhallgatót. Aztán a képernyőre kattintottam, ami engedélyezi a bejövő hívásokat, és egy már jött is azonnal.

– Kilenc-tizenegy, miben segíthetek? – kérdeztem.

És ekkor visszajött.

A rituálé.

Már nem volt olyan egyszerű lélegezni.

A hüvelykujjam a szóköz billentyűn várt.

A testem megfeszült.

Lábujjaim belemélyedtek a cipőm talpába.

– A férjem! – kiáltotta egy idősebb nő a telefonba. – Azt hiszem, szívinfarktusa van.

Újra ellazultam, tudtam, hogy ez az érzés gyorsan elmúlik, majd az egész folyamat ismétlődni fog néhány percenként a következő nyolc órában.

Ma este telihold volt.

A város még vadabbá válik.

A segélyhívások megduplázódnak.

A nem sürgős esetek életveszélyessé válnak.

Borzongás futott át rajtam, ahogy válaszoltam. – A segítség úton van, asszonyom. – Beszívtam egy kis levegőt. – Hogy hívják?

Miközben válaszolt, kinéztem az ablakon, és megpillantottam a lemenő nap utolsó sugarait.

Egy napsütéses nap volt.

Nem lehettem ennél hálásabb érte.

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENEGY

 

ALIX

 

NAPJAINKBAN

 

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Nemtudom, hány óra lehetett, mikor kinyitottam a szememet.

De nem is igazán számít.

A nap átsütött a redőnyökön a hálószobámban, éreztem a napsugarakat az arcomon.

A múlt éjszaka után ez egy tökéletes ébresztő volt, mivel tegnap volt az eddigi legkimerítőbb műszakom.

A mellkasom szorított a sok alkalom miatt, mikor alig kaptam levegőt.

A hüvelykujjam oldala érzékeny volt a folyamatos szóköz billentyű nyomogatás miatt.

Az izmaim sajogtak a megfeszítéstől.

A lábujjaim fájtak, mert folyton a cipőm talpába szorítottam őket.

És a szívem megdobbant, mikor átpillantottam az ágy másik felére.

Nem volt nyom a párnában. A takaró is fel volt húzva teljesen.

Nem jött haza.

A fenébe.

Felkaptam a párnáját, és átdobtam a szobán.

Szükségem volt most rá.

És ezt ő is tudta.

Minden alkalommal kinyírt engem, amikor nem jelent meg.

Feljebb toltam magam az ágyon, fejemet nekitámasztottam a támlának. A telefonomért nyúltam, és a telefonkönyvet akartam megnyitni, hogy telefonáljak, mikor a hüvelykujjammal véletlenül egy applikációra kattintottam.

Képek kezdték betölteni a képernyőt.

Aztán értesítések.

Néhány száz.

Néhány közülük lájk volt. A többi emoji.

Mind a képemre érkezett, amit ma reggel posztoltam.

Ahogy hazafele sétáltam a vasútállomásról, egy szivárványba botlottam, amit egy kisgyerek rajzolt zsírkrétával a járdára. Ahogy lőttem egy képet róla, a nap átsütött a kezem és a telefon felett, a testem árnyékát képezve ezzel a kép mögé.

A követőim mindent tudtak a napsütéses napokról.

Gyakrabban osztottam meg ezeket.

De soha, egyiken sem volt szivárvány.

Átfutottam a kép alatti kommenteket, és láttam egyet Rose-tól.

Egy ököl volt a képen.

Egy pillanat.

Igaza volt.

Vettem egy akkora levegőt, hogy a mellkasom már szinte fájt, és megnyomtam egy ikont a képernyő alján. Nem tudtam, mi késztetett rá, de bepötyögtem Smith Reid nevét, és elindítottam a keresést.

Csak néhány találat jött fel.

Az első egy üzleti oldal volt, amin egy öltönyös fényképe volt látható. Rákattintottam a profilra, és megtudtam, hogy egy válóperes ügyvéd, és van egy ügyvédi irodája a DowntownCrossingon.

Jól ismertem azt a helyet.

Dylan irodája néhány épülettel arrébb volt.

Visszaléptem, és ráklikkeltem a második találatra, ami Smith személyes profilja volt. Bár kicsit bizonytalan voltam, hogy nézett ki ő és Joe, nem emlékeztem arra, hogy ennyire jóképű lenne.

Pedig az volt, és könnyű volt bámulni.

A vonásai élesek voltak és gazdagok.

A mosolya hívogató.

Melegség áradt belőle, míg Dylanből inkább hidegség.

A képekre fókuszáltam, és már az első néhány után világos volt számomra, hogy aktív és természetjáró.

Biciklizett.

Futott.

És evett.

Ételes képek voltak a város szinte összes étterméből.

Ahogy folytattam a felfedezést, láttam fotókat a világ különböző részeiről.

Japán.

Dubai.

Alaszka.

Peru.

Tovább görgettem lefelé.

Két évvel ezelőttre.

Háromra.

Smith élete lenyűgöző volt.

Egy percet sem vesztegetett el.

Nem megbánással élt.

Csak élt.

És durván élt.

Valószínűleg nem volt bennünk semmi közös.

Mikor a végére értem, visszagörgettem a legutolsó posztjára.

Ő volt rajta és Joe.

A bárban.

Azon az estén készült, mikor megtaláltam őket a sikátorban.

Megnéztem a kommenteket. Nem volt semmi, ami Joe állapotára utalt volna.

Tudnom kellett.

Szóval megnyitottam Smith profilját, ráklikkeltem az üzenetküldésre, és elkezdtem gépelni.

 

Én: Szia, Smith. AlixRayne vagyok. Múlt éjjel találkoztunk a sikátorban. Csak tudni szerettem volna, hogy vagy te és Joe.

 

Hosszú évek óta dolgoztam a városnak, de még soha nem néztem utána senkinek.

Nem azért, mert nem érdekelt.

Sőt, inkább túlságosan is. Ezért is választottam ezt a területet.

Csak nem volt illő felvenni a kapcsolatot.

Ez a helyzet sem volt különb.

De mégis.

Mert én nem a telefon másik végén voltam.

Mert én találtam meg őket, és nyújtottam segítséget.

Az ölembe tettem a telefont, és felvettem a tabletet az éjjeli szekrényről.

Megnyomtam egy gombot, mire a redőnyök teljesen felhúzódtak, és bekapcsolódott a tévé.

HGTV.

A műsor egy új fürdőszoba tervezéséről szólt.

Értelmetlen.

Pont, ahogy szerettem.

Csak néhány másodperce néztem, mikor a telefonom kijelzőjén megjelent egy értesítés.

Smith válaszolt.

 

Smith: Szia,Alix. Köszi, hogy érdeklődsz. Joe még mindig kórházban van. De ha továbbra is ilyen javulást mutat, a doktorok szerint pár napon belül kiengedhetik.

Én: És te?

 

Nem kellett volna visszaírnom.

Be kellett volna csuknom az applikációt, és tovább nézni a fürdőszoba átalakítását.

De emlékeztem Smith tekintetére.

A fájdalomra, a tehetetlenségre.

 

Smith: Én jól vagyok.

Én: Megkönnyebbültem, hogy ezt hallom – és Joe miatt is.

Smith: Igazad volt az állapotával kapcsolatban. Túladagolás.

Én: Csak örülök, hogy rendbe fog jönni.

Smith: Nem hiszem, hogy valamikor is megköszöntem neked, amit tettél. Ha nem jöttél volna arra, nem tudom, hogy Joe még életben lenne-e. Ő is tudja ezt – meséltem neki rólad – és ő is pokoli hálás neked.

Én: Örülök, hogy tudtam segíteni.

 

Visszatettem a telefont az ölemb, és ahogy a tévét bámultam, azon tűnődtem, hogy Smith megnézi-e a képeimet. Hogy meg akar-e tudni többet arról a személyről, aki segített neki a sikátorban.

Mindössze olyan húsz kép lehetett az oldalamon.

Mind napsütéses napokról.

Ez volt az oka, hogy a profilomat nyilvánosan hagytam.

 

Smith: Joe nincs abban a helyzetben, hogy rendesen megköszönje, de én igen, és szeretném is megtenni. Mit szólnál egy vacsorához? Válassz ki egy helyet, és én ott leszek.

 

Ahogy elolvastam az üzenetét, letettem a telefont az éjjeli szekrényre. Különböző gombokat nyomkodtam a tableten, amivel lecsuktam a redőnyöket, és kikapcsoltam a tévét.

Aztán a fejemre húztam a takarót és összegömbölyödtem.

Habár sötét volt a takaró alatt, átnéztem a matracon a gyűretlen lepedőre, a hidegségre, amit éreznék, ha megérinteném a helyét.

Mi a faszt csináltam?

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENKETTŐ

 

DYLAN

 

HÁROM ÉVVEL ÉS EGY HÓNAPPAL EZELŐTT

 

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Alix és én kint álltunk a Quincy Market előtt, kezünkben egy-egy elviteles dobozos csokitorta, már mindkettőből hiányzott néhány villányi. Kérdeztem a műszakjáról, ami éjfélkor kezdődött, ő pedig mesélt egyik hívásáról. Egy idősebb párról volt szó, akik már hatvanhét éve voltak házasok. A férj leesett pár lépcsőfokot. Alix úgy gondolta, hogy a csípőcsontja tört el.

Beszéd közben a tortáját nézte.

Én meg őt bámultam azt figyelve, hogy szúr fel még egy falatot.

Hogy teszi a villát az ajkai közé.

Hogy húzza ki az evőeszközt tisztán a szájából.

Hihetetlenül szexi volt.

És ő is.

Meg sem kellett próbálnia annak lenni. A természetéből fakadt.

Ugyanolyan természetes volt, ahogy a kinézete.

Olyan mélyről fakadó szépség volt, hogy nem volt szüksége sminkre, ami kiemelné azt.

Nem is volt rajta sok smink. Az ajkain nem volt semmi, a szemhéján sem volt festék, csak sűrű pillák és némi pirosító az arcán.

Fogalma sem volt arról, hogy milyen gyönyörű.

Ha mondtam volna neki, szinte biztos voltam benne, hogy nem hitt volna nekem.

Magabiztossága akkor jött elő, mikor a munkájáról beszélt.

Érezni lehetett a hangjából áradó szenvedélyből, mennyire szereti, amit csinál, vagy abból, ahogy leírta, hogy segített az idős férfinek.

Amit ő csinált, olyasvalami volt, amit először képtelen voltam elképzelni. Most, hogy már több időt töltöttem vele, már csak ezt láttam.

A francba, meg akartam érinteni őt.

Távoltartottam a kezeimet tőle, míg a gyrost és a krumplit ette.

De már képtelen vagyok tovább várni.

Mikor lenyelte, ami a szájában volt, megszólaltam: – Alix.

Muszáj volt, hogy rámnézzem, hogy lássam a tekintetén, hogy néz rám és hogy válaszol a hangom hallatán.

Ez döntheti el, hogy most azonnal érte nyúlok, vagy még várnom kell.

Lassan felemelte és rámszegezte a tekintetét.

Félénkség tükröződött az arcán.

És mégis, ott volt minden jel – a vágy a tekintetében, a gyors légzés, és ahogy a nyelvével végigsimított a száján. Nem a cukormázat nyalta le, mert az nem is volt rajta.

Leejtettem a sütis dobozkát a földre.

Nem nézte, ahogy leesik, de mikor meghallotta a hangját, láttam nőni benne az éhséget.

Léptem egyet.

Ő is tett egy lépést, majd ezzel egyidejűleg a másik irányba dobta a sütijét.

Nem szólalt meg, ahogy közeledtem felé, az épület oldalához tolva őt, míg a teste neki nem nyomódott a falnak.

Amikor megálltam centikkel előtte, felemeltem a kezeimet, és a feje mellett nekitámasztottam a tégláknak. – Leállíthatsz.

Hangja halk volt, de nem gyenge, mikor felnézett rám, és megszólalt. – Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom tenni.

Ugyanúgy válaszolt, mint mikor a vasútállomáson találkoztunk.

Tudtam, hogy akkor hogyan értette.

És most is, különösen, mikor ujjait az enyémekhez érintette, megfogta őket, és aztán magához húzott.

Lehajtottam a fejemet

A szám az övét kereste.

Ajkaink összeértek.

Egy érzés járta át az egész kibaszott testemet.

Nem tudtam elengedni őt.

Ezért két tenyerembe fogtam az arcát, és szorosan tartottam. Ezért aztán minden egyes levegővétellel mélyebben csókoltam. Ezért lüktetett a nadrágomban a merevedésem.

Minden reakciónak ő volt az oka.

A nyelvem megtalálta az övét.

Háta ívbe feszült, és teste az enyémhez simult.

Kezeimet leengedtem a nyaka két oldalára.

Beszívtam az illatát. A tisztaság illata volt egy csipet citrommal.

Elhúztam a számat az övétől és az orromat az orrának nyomtam.

Kapkodtam levegő után, képtelen voltam eleget beszívni.

Ő ugyanezt tette.

– Bassza meg – suttogtam.

Erre nem voltam felkészülve.

Nem lehetett leírni, hogy a leghihetetlenebb élménnyé vált, ahogy AlixRayne íze átjárta a testemet.

Csak annyit tudtam, hogy még több kell.

De az a több nem történhet meg itt.

Elhúztam az arcomat, egyik kezem az arcán, másik kezem a nyakán tartva.

A tekintetét fokozatosan emelte fel a mellkasomról, míg végül a szemembe nézett.

Nem kéne hazavinnem őt.

Várnom kéne néhány hetet, hogy jobban megismerjem, és megbizonyosodjam róla, hogy jól érzi magát velem.

A világ összes ideje az enyém volt.

De az nem én lettem volna.

Ha én akartam valamit, azt azonnal akartam.

– El akarsz menni innét? – kérdeztem.

Bólintott.

– Elviszlek magamhoz.

Újra bólintott, szorítása erősödött a derekamon, mintha csak emlékeztetne arra, hogy ott van.

Nem felejtettem el.