TIZENKILENC
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította: Tony
A hálószoba ajtóm nyikorgása rántott ki mély álmomból.
A szemem csukva volt, a szívem zakatolt a mellkasomban. Az
ujjaim a takarót és a párnát markolták, erősen szorították a tenyerembe.
– Eljöttél. – Beszívtam a levegőt. – Nem
számítottam rád. Azt hittem… – Gombóc volt a torkomban. Úgy éreztem,
nagyobb, mint a nyelvem. Fájt, amikor nyeltem, amikor próbáltam levegőt venni,
amikor az ajkaimat összeszorítva megszólaltam: – Azt hittem, többet nem
jössz haza, mióta elmondtam, hogy egy másik férfival vacsorázom…
Azt vártam, hogy azt mondja, szünetre szüksége, hogy ez az
utolsó alkalom, hogy visszajött ide.
Teltek a másodpercek.
Úgy éreztem, rengeteg eltelt.
Aztán azt hallottam: – Szeretlek.
Nyüszítés hagyta el az ajkamat, és a számra szorítottam a
kezem, próbálva visszatartani a hangot.
– Annyira szeretlek, Alix.
Ó,
Istenem.
Eleredtek a könnyeim.
Gyorsan.
Végigfolytak a kezemen, rá a takaróra.
Az orrlyukaim kitágultak, ahogy levegőt vettem az orromon
keresztül, és éppolyan gyorsan kifújtam.
Az izmaim remegtek.
A testem megfeszült, ahogy labdává gömbölyödtem.
– Dylan… – zokogtam, többé nem tudtam visszatartani. – Annyira
sajnálom. Én…
Elszúrtam?
Otthon
kellett volna maradnom?
Nem
kellett volna Smith virágait a konyhaasztalra tennem?
Nem tudtam.
Csak azt tudtam, hogy sajnálom, hogy ilyen helyzetben
vagyunk.
Sajnáltam, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
Hogy nem tudtam, mit mondjak neki.
Hogy ő se tudta, mit mondjon nekem.
– Dylan, én n-nem tudom, m-mit cs-csináljak.
– Odanyúltam a párnáért az ő felére, és a mellkasomhoz öleltem. – Én
m-minden megpróbálok.
Utáltam, hogy ennyire fáj.
Hogy úgy éreztem, szét fog robbanni a szívem.
– Alix… - Hallottam a lépteit a padlón, ahogy közelebb
jött. – Akarod, hogy maradjak ma éjjel?
– Igen.
Nem is kellett gondolkodnom.
A válasz erre mindig igen.
Megmozdult az ágy, aztán éreztem a melegét, ahogy magához
ölelt.
A torkom kezdett kiengedni.
A kezeim elengedték, amit eddig szorítottak.
A könnyeim elapadtak.
És felszáradtak.
Perceken belül újra elaludtam.
HÚSZ
DYLAN
KÉT
ÉVVEL ÉS TIZENEGY HÓNAPPAL EZELŐTT
Fordította: Tony
Három hónap.
Ennyi időbe telt, hogy azt mondjam Alixnek, hogy szeretem.
Nem mintha nem így éreztem volna.
Ez az érzelem szinte a kezdetek kezdetétől jelen volt.
De tudtam, hogy amint ez a szó elhangzik, el kell rendeznem
a dolgokat.
A lakhatásunkkal kezdődött.
Alix nálam maradt azokon az éjszakákon, amikor nem
dolgozott. A dolgait a lakásban hagyta, amit három tűzoltóval osztott meg, és
csak azt hozta át, amire szüksége volt.
Azt akartam, hogy hozzám költözzön.
A belsőépítészem készített egy tervet a gardróbszobámhoz,
melynek felét Alixnek alakítja át. A fő fürdőszobához is készített terveket.
Alix szeretett fürödni, így egy nagyobb kádat fog kapni, és egy helyet, ahol
ülve tudja megcsinálni a haját és a sminkjét.
Nem beszéltem még neki a felújításról.
Vagy az üzletem részleteiről.
Vagy bármi pénzügyi dologról.
Nem tudta, mennyi a nettó vagyonom, mekkora a befektetési
portfólióm, és hogy ez csak az egyik a három lakásom közül.
Az ilyen dolgok nem számítottak Alixnek, így soha nem hoztam
fel.
Nem érdekelték a dizájner cuccok, vagy az ötcsillagos
éttermek, vagy hogy a karkötő, amit pár hete adtam neki, annyiba került, mint
az egész éves lakbére.
Az érdekelte, hogy segítsen másoknak.
Életeket mentsen.
Hogy a jó helyen legyen, amikor valakinek szüksége van rá.
De, ha a feleségem lesz, meg kell tudnia mindent.
Úgy döntöttem, kicsit máshogy közelítem meg ezt a témát.
Szóval elrepültünk a Tahoe-tóhoz egy hosszú hétvégére.
Amikor leszálltunk, egy Suburban felvett minket, és elvitt a tizenöt percnyire
lévő házamhoz.
Vigyorgott, amikor bekanyarodtunk az erdős kocsibehajtóra,
és felém fordult. – Mi ez a hely?
– Ez egy ház.
Megdöntötte a fejét, hogy láthassa a tetejét az ablakon
keresztül. – Miért béreltél ilyen nagy helyet kettőnknek?
Kicsivel kevesebb, mint 1000 négyzetméter alapterületű volt,
a hegy lábába épült, és teljes kilátás nyílt belőle a tó déli oldalára. Tízfős
családnak is túl nagy volt.
– Mert látni akartam minden ablakból, hogy milyen szép.
A tekintete lassan visszatért hozzám. – De ez akkora,
mint a régi középiskolám.
– Ez az én házam, Alix.
– Tessék? – Tágra nyílt a szeme. – Tényleg a
tiéd?
Bólintottam. – És van egy lakásom LA-ben, ahol a
nyugati parti irodám van.
Alix rólam a házra nézett, és még néhányszor megismételte a
mozdulatot. – Valaki lakik itt általában?
Fokozatosan dolgozta fel.
– Nem, a lakások szabadok, amikor csak ott akarunk
tartózkodni. – Átnyúltam az ülésen, és az arcára tettem a kezem. – És
hamarosan nézünk egy helyet Maine-ben is.
– Fogalmam sem volt – mondta halkan. Körülnézett a
kocsiban, mintha most jönne rá, hogy benne ül. – Visszavonom. Tudtam
valamit abból, ahogy Bostonban élsz, de nem tudtam az ilyen dolgokról.
– Zavar ez téged?
A pénz volt az ok, ami miatt a legtöbb nő randizni akart
velem.
Ezért volt teljesen más a kapcsolatom Alixszel.
– Nem – mondta őszintén. – Csak nem tudtam
ezt az egészet, és most próbálom felfogni. – Komoly arckifejezése
nevetésbe váltott, amikor hozzátette: – Dylan, nekem három lakótársam van;
egy fürdőszobán osztozunk, és ez teljesen normális nekem. És múlt héten babafürdetőt
vettem, mert olcsóbb volt, mint a felnőtt szappan, és azzal zuhanyozok a
munkahelyen. Nem tudok semmit a pénzről.
A derekára tettem, és áthúztam az ülésen, amíg teljesen
mellettem ült. – Tudom, hogy ez most sok neked, nem kell egyszerre az egésszel
foglalkozni.
Úgy tűnt, elgondolkodik rajta. – Ígérem, dolgozni fogok
rajta, de először meg kell egyeznünk valamiben.
Úgy adta elő a feltételeit, mintha üzleti tárgyalás lenne.
Ez szexi volt.
– Hadd halljam – mondtam.
– Ha veszünk egy házat Maine-ben, legalább a felét én
akarom fizetni.
– Megegyeztünk.
– És azt akarom, hogy kicsi legyen, meghitt és
hangulatos, hogy mindig közel legyél hozzám. – A szempillái alól tekintett
rám. – Amikor Maine-ben vagyunk, és távol a munkától, azt akarom, hogy mindig
a közelemben legyél.
Basszus,
ez a lány különleges.
A kocsi előtt állt egy hatmillió dolláros ház, ami szerepelt
az ArchitecturalDigest[1]-ben.
Ez neki nem jelentett semmit.
Ő egy százezer dolláros viskót akart Maine-ben, hogy
láthasson engem minden szobából.
Ezt szerettem benne.
Az arcára tettem a kezem, és magamhoz húztam. – Ezen a
hétvégén mindent el fogok mondani, semmit se tartok vissza. Tudni fogsz az
üzleteimről, hogy hogyan fejlődött, és minden mellékes befektetésemről, amiben
részt veszek.
– Biztosíthatlak, ez nem fogja megváltoztatni azt,
ahogy irántad érzek.
– Jó, mert egy nap hamarosan annak a háznak a fele a
tiéd lesz.
A légzése megváltozott.
A pulzusa felgyorsult, ahogy lecsúsztattam a kezem a nyakán.
Az orrommal végigsimítottam az övén, ő pedig lehunyta a
szemét.
Még ki se szálltunk a kocsiból.
Nem számított.
– Alix… – Végigsúroltam az ajkát a
hüvelykujjammal. – Még csak két másodperce voltál az életemben, és már
tudtam, hogy szeretlek.
A szemei kipattantak.
Az a tekintek visszatért az arcára.
Amit a Cadillac-hegy tetején napfelkeltekor láttam rajta.
– Szeret…
Lecsaptam az ajkára, nem hagytam, hogy kimondja.
Nem kellett hallanom.
Már tudtam.
És életem végéig fogom hallgatni azt a szót.
HUSZONEGY
ALIX
NAPJAINKBAN
Fordította:
Tony
Napsütéses nap volt.
Nem kellett dolgoznom, így elmentem a Newbury Streetre, hogy
csináljak néhány fotót.
Próbáltam aktívabb lenni a közösségi médiában, erőfeszítést
tenni, hogy hetente legalább néhány képet posztoljak.
Olyan sok követőm volt, kényszert éreztem, hogy
szórakoztassam őket. A nap miatt jöttek. Legalábbis én így hittem, szóval sokat
kellett belőle adnom nekik.
Fénykép fénykép után.
Ma, a fotó tárgya a kezem volt, ahogy egy csésze kávét
tartok, és a nap megcsillan a bőrömön. A hüvelyk- és mutatóujjam közötti bőrre
közelítettem, ahogy körbevette a csészét, és a gyémántok a karkötőmön
megcsillantak rajta.
Közel harminc képet lőttem a telefonommal, és a legjobbat
posztoltam.
Normál esetben felkeltem volna, és hazamegyek.
Az életem legnagyobb részében ott éreztem kényelmesen magam.
De most még nem éreztem rá késztetést.
Most egy gondtalan érzés lüktetett bennem, amit már rég nem
éreztem.
Az életem általában túl szervezett volt, hogy ezt érezzem.
Túl sok rituálém volt.
De a napsütés mosolygásra késztetett.
Jól éreztem magam tőle.
Ahogy a képernyőmön megjelenő értesítésektől is, amik az
emoji válaszokat mutatták.
Ha a követőim kommenteltek, nem használhattak szavakat. Ezt
az egy szabályt hoztam, amikor létrehoztam ezt a fiókot. Legtöbb esetben
tiszteletben tartották. Ha nem, a kommentet törölték.
Felnéztem a telefonomból, hogy meglessem az embereket, akik
elmentek a pad előtt. A legtöbben siettek. Elgondolkodtam, honnan jöhettek és
hova mehetnek.
Hogy értékelik-e ők is a napsütéses napokat, mint én.
Hogy felismernének-e a kalap és a napszemüveg nélkül.
Hagytam, hogy ez a gondolat leülepedjen, miközben újra a
telefonomra pillantottam, ahol Smith üzenete villant fel.
Smith:
Áll még a holnap?
Én:
Igen.
Smith:
Felveszlek. Csak mondd meg, hogy mikor, és milyen lesz a ruhád.
Én:
Ezt a napot én szervezem, úgyhogy én veszlek fel.
Smith:
Még soha nem kezdődött így randim.
Én:
Úgy tűnik, eddig elég szar randijaid voltak.
Ez inkább Rose-ra vallott, mint rám. Csak valami ütős
dologra volt szükségem, hogy megakadályozzam, hogy eljöjjön a házamba.
Amit Dylannel osztottam meg.
Nem éreztem helyesnek, hogy idehozzam Smith-t.
Smith:
Haha!
Én:
Küldd át a címedet. Találkozunk 11-kor.
Órákkal később, amíg a nappaliban ültem, megnyitottam a
fotót, amit korábban posztoltam, és megnéztem, ki lájkolta és kommentelte.
Rose küldött egy emojit.
Tovább görgettem, és megláttam Smith nevét.
A szívem zakatolni kezdett.
Lájkolta a képet.
Be is követett.
A profiljára kattintottam, az ujjam a gomb felett lebegett,
hogy visszakövessem.
Pont, mielőtt megnyomtam volna, elvonta a figyelmemet, hogy
hangot hallottam a konyhából.
Reméltem, hogy Dylan jött haza korán.
Vártam.
Egy másodperc, két másodperc.
Semmi.
Lassan visszapillantottam a kijelzőre, az ujjam még mindig
ugyanazon a ponton.
Nem is tudtam, miért gondolkodok rajta.
Megnyomtam a Követést.
Aztán azonnal felkeltem a kanapéról, és a díványhoz mentem a
tárcámért. Amikor megtaláltam benne a kulcsaimat, a bejárat melletti asztalon
lévő tálba tettem, és letettem a táskámat a legközelebbi bárszékre a konyhában.
Követtem a lépéseket.
Mindet.
És vártam, hogy Dylan hazajöjjön.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés